A szemléletváltás konfliktusai

Haris László: Alapvetően az volt a cél, hogy ebből a kápolnából egy művészeti, szellemi műhely legyen, ami nem kötődik konkrétan semmiféle irányzathoz. Természetesen elsősorban azok számára szerettünk volna lehetőséget biztosítani, akik egyébként a hivatalos művészeti élet berkeiben nemigen kaptak helyet, de az alapállás nem az ellenállás, hanem a teljesség megmutatása volt. A cél az volt, hogy az egyoldalú és nagyon részrehajló kiállítási lehetőségek közepette legyen egy olyan hely, egy szabad műhely, ahol ezek a művészek megnyilvánulhassanak és dolgozhassanak.

Egy idő után úgy tűnt, hogy az eredeti elképzelés, amely egy valóban minden irányban nyitott szellemi műhelyt célzott meg, zátonyra fut. A tárlat kiállítói közül ugyan nem, de a kiállítások szervezői közül kilépett például Csáji Attila, egy 1971-es kiállításrendezési probléma miatt, aki azért a társaság lelkét jelentette. Úgyhogy a 72-es év, annak ellenére, hogy szám szerint nagyon sok kiállítót megmozgatott, már előrevetítette azt – számunkra legalábbis, akik kezdettől fogva benne voltunk –, hogy itt bizony problémák lesznek, és most nem a Lektorátussal kapcsolatos problémákra gondolok, hanem arra, hogy problémák lesznek saját magunkkal. […] Azt hiszem, hogy kicsiben olyasmi játszódott le, mint 1989 után nagyon sok országban ebben a térségben, nevezetesen, hogy azok az emberek, akik remekül, egyetértésben tudtak dolgozni egymással mindaddig, amíg a „nagy ellenség” létezett, akkor, amikor egy kis szabadságterület adódott, nevezetesen az a kis boglári kápolna, hát sorban jöttek rá arra, hogy nem értenek egyet egymással. És ez okozta ezeket a problémákat.

A lehetőségek beszűkülésének okán 73 elején két barátommal, mind a ketten boglári kiállítók, Csutoros Sándorral és Molnár V. Józseffel közös bemutatókat szerveztünk. Ezeknek a lényege volt a teljes szabadság és lektorátus nélküliség, valamint egymás feltétlen vállalása, ezért ... a műveket nem is jelöltük meg névvel. Az első Budapesten volt, a „Lépcsőház” nevet viselte, a második pedig a balatonboglári kápolnában. .... a boglári kiállításnak volt egy munkacíme, amit később megváltoztattunk, ... „Rekviem a kápolnáért” ...ez akkor született, amikor még volt kápolna. Azt a drasztikus befejezést ... nem láttuk előre, ... amit láttunk az viszont az volt, hogy az egész valami saját magából eredő megsemmisülés felé halad. Erről szólt ez a Rekviem. ... hogyha akkor okosabb a hatalom, akkor vár még egy kicsit, hagyja saját útján haladni a dolgokat és akkor bizony az következett volna be, hogy egy-két éven belül a kápolnatárlatok a megsemmisülésbe torkolltak volna.

Ez az elmebeteg beavatkozás ... az egész addigi események megdicsőülését jelentették, és ez az alapja az azóta is tartó mítosznak. Nagyon fontos dolog azonban tiszta fejjel bele látni az ott folyó valóságos eseményekbe, amik nem annyira csodálatosak, mint ahogy most tűnik. Egyébként hát a helyén van tulajdonképpen, mert egy ilyen avantgárd esemény számára öröm az hogyha ilyen fajta véget ér, mint ami Balatonbogláron sikerült.