Fanzin-anatómia
zenei és politikai témájú magyar alternatív kiadványok az Artpool gyűjteményéből

A kiállítást megnyitja: Istvánkó Bea

megtekinthető: 2025. május 14. – szeptember 19. (előzetes bejelentkezéssel az artpool@szepmuveszeti.hu e-mail-címen)
helyszín: Artpool Művészetkutató Központ (1135 Budapest, Szabolcs u. 33. D épület.)

A ‘70-es évektől, a házi készítésű füzeteket és újságokat a „fanzine” gyűjtőnévvel látták el, mely kifejezés a fanatic és a magazine szavak összevonásából keletkezett. De mit is értünk fanzine alatt?
A kifejezést Russ Chauvenet alkotta még 1940-ben megjelentetett tudományos kiadványában, és őt követve először a sci-fi rajongók kezdték el használni tudományos-fantasztikus témában összeállított kiadványaikra, majd más szubkultúrák is átvették. A műfajra hivatkozva ma már gyakran csak a rövidebb zine kifejezés van használatban.

A zinek olyan nem professzionális és nem hivatalos független kiadványok, amelyet jellemzően egy adott kulturális jelenség (például – ahogy a kiállításon is látszik – különböző alternatív zenei műfajok) rajongói készítenek.

A fanzinkészítés műfaja már a kezdetektől hihetetlenül szabad, sok esetben otthoni körülmények között, DIY logika mentén, vagy a legolcsóbb nyomtatási és fénymásolási eszközökkel készülnek. Az otthoni, ha úgy tetszik “amatőr” kiadványkészítés gyökerei egészen a ‘30-as évekig, a mimeográf, azaz a stencilgép elterjedéséig nyúlnak vissza, mely eszköz elsősorban az USÁ-ban és a Szovjetúnióban terjedt el.

Míg az USÁ-ban az underground kultúra trendi kommunikációs eszközeként használták a mimeográffal nyomtatott fanzinokat, addig a Szovjetunióban a kemény politikai cenzúra elleni küzdelemben vetették be a titkos nyomtatás megfelelő eszközeként. Elsősorban politikai röplapok és tiltott irodalmi alkotások sokszorosítása és terjesztése volt a cél, mely nyomatok összefoglaló neve a fanzinnál Magyarországon sokkal ismertebb szamizdat megnevezés.

A mimeográfot és a stencilezést követően a következő, és a fanzinkultúrában máig igen nagy jelentőséggel bíró technológiai vívmány, a fénymásolás. Bár a magyar nemzetiségű fizikus professzor, Selényi Pál már 1936-ban szabadalmaztatott egy akkor még ionágyúnak^[1] nevezett szerkezetet, amely elektromos képek rögzítésére és másolására volt alkalmas, a fénymásolás elterjedése csak az ‘50-es évek végén, a Xerox cég által beindított sorozatgyártásnak volt köszönhető, a technológia pedig később teljes mértékben egybeolvadt a cég nevével.
A fénymásolás-forradalom eredményeképp már nemcsak a nagyobb irodákban, hanem mindenki számára elérhetővé vált a másolatkészítés és világszerte megnyíltak az olcsó fénymásolatok készítésére szakosodott szalonok is. A fénymásolás esztétikája, DIY jellege és olcsó mivolta teljes mértékben alkalmassá tette a technológiát arra, hogy az 1970-es évek közepe táján berobbant punkkultúra legfontosabb médiumává váljon^[2]. A fénymásolás segítségével egy koncerthez flyereket nyomtatni, vagy fanzint szerkeszteni és kiadni egyszerűbbé vált, mint valaha.

A ‘90-es évek végére mintegy ötvenezer zine jelent meg világszerte rendszeresen, témájuk pedig lefedte a szociális élet és a magánszféra minden területét. Egyre gyakoribb az a vélekedés, miszerint az internet előtti világ szubkultúrái számára a legfontosabb kommunikációs eszköz a fanzin volt. Ezek a mikrokiadványok a kelet-európai régióban jellemzően leginkább az underground zenei irányzatok köré csoportosultak, mint amilyen a punk, a hardcore, a metál, vagy akár a zajzene. A kiadványok, amellett, hogy információval szolgáltak az újonnan alakult zenekarokról, koncertekről és albumokról, politikai és világnézeti princípiumokat is kijelöltek. Rengeteg szó esett bennük különböző alternatív gondolatokról, antikapitalizmusról, anarchizmusról, anti-militarizmusról, antifasizmusról, feminizmusról, környezetvédelemről, vagy akár a queer-mozgalmakról.
Jellemzően a rendszer ellen lázítottak, vagy a rendszert tették elviselhetőbbé.

Ez a kiállítás a virágkorát a ‘90-es években élő magyar antikulturális fanzinokról szól. A kiállított fanzinokban közös a többnyire radikális tartalom, még akkor is, ha leginkább a zenére fókuszáltak.

A korai magyar fanzin kultúra origója és minden bizonnyal leghíresebbike a Második Látás. Ahogy a szamizdat kiadók megtalálták az állami nyomdákban azokat, akik egy kis mellékesért feketén kiszedtek ezt-azt, úgy sikerült a szerkesztő Rácz Mihálynak is egy debreceni nyomdászt megnyernie a lap előállítására, így a Második Látás különleges módon igazi nyomdában készült, mai szemmel nézve döbbenetesen magas, 1000-1500 példányban.
A Második Látás mérföldkőnek bizonyult a fanzinok hazai elszaporodása szempontjából is, hiszen követhető mintát teremtett, sőt a szerkesztő maga is lapkiadásra ösztönözte olvasóit a kiadvány hasábjain.

A Második Látás interdiszciplináris mivoltát jól jellemzi a névválasztás, hiszen Rácz elmondása szerint Bódy Gábor „másik látás” kifejezéséből származott, emellett pedig a „Direkt akció kulturális magazin” alcímet viselte.^[3] A Második Látás és a hasonló zenei fanzinok oldalai koncertbeszámolókat, kultusz-filmajánlókat, híreket, dalszövegfordításokat, személyes élményeket, képregényeket és a terjedő kapcsolati hálót továbbépítő zine-kritikákat osztottak meg a szubkultúra többi tagjával. Pontosan ezt illusztrálják ezen kiállítás tematikus szekciói is.

A digitális technológiák elterjedésének köszönhetően a zine-készítés műfaja masszív változásokon ment keresztül az elmúlt mintegy három évtizedben; a zinek tartalma, funkciója, nyomtatási technológiája és kivitele is megváltozott. Míg az elsősorban információközlésre szolgáló szubkulturális fanzinok túlnyomórészt az internetre költöztek blogok formájában, addig a nyomtatott zinek sokkal személyesebb, jellemzően művészek által készített úgynevezett artzinekké váltak. A kortárs artzine inkább tekinthető a fanzin médiumát használó egyedi, de több példányban kiadott műalkotásnak, azonban az azonos történeti gyökerekből való táplálkozás kétségtelenül örökre összeköti az alternatív szubkultúrákat és a vizuális művészeteket ezen a ponton.

A Fanzin anatómia kiállítást megnyitom!

Istvánkó Beáta
2025.05.14.

^[1] TAR Domonkos: Selényi Pál és a xerográfia. Fizikai Szemle, 1997/1. 5-9pp.

^[2] Alessandro LUDOVICO: Post-Digital Print – The Mutation of Publishing since 1894. Onomatopee, Eindhoven 2012. 43p.

^[3] Forrás: Klein László: DIY fanzin(e) kollekció. https://fanzine.blog.hu/