[előző fejezet]

A próbaév

1970. Tíz nappal a kápolna-projekt megvalósulását elősegítő balatonboglári plébános halála után – a Magyar József által elindított önszerveződő folyamat eredményeként – tatarozó csapatmunka kezdődött. (A résztvevők rövid bemutatásával érzékeltetni szeretném a társaság karakter szerinti összetételét.) A budapesti önkéntesek, akik az anyagköltségekhez is hozzájárultak fejenként 100 Ft-tal és/vagy a munkálatokban segítettek: Balogh Ferenc (az ELTÉ-ről disszidálási kísérlet miatt eltávolított bölcsész, éjjeliőr, hívő katolikus), Csáji Attila (festő, tanár, a Szürenon szervezője), Haris László (fotográfus, gépészmérnök, hívő katolikus), Magyar József (szabadfoglalkozású grafikus, lakás nélküli), Molnár V. József (grafikus, nyomdai szedő, eltávolított ELTÉ-s, 56-os börtönviselt, hívő katolikus), Tóth József (karnagy, újpesti katolikus pap).

A tatarozási munka méretére jellemző, hogy az összeadott 500 Ft-ból kijött az egész anyagköltség: egy lovaskocsi homok, mész és a fuvardíj. A cementet és a beépítésre kerülő költségesebb anyagokat már korábban beszereztem. A tatarozáshoz szükséges szerszámokat és eszközöket a szomszédok adták kölcsön. A budapesti önkéntesek közül velem együtt a legtöbbet Magyar József dolgozott, ő bontotta ki az ablakok befalazásait a magasban, állványról minden nehéz munkát ő végzett, az ablakrácsok kampóinak bevésését, a javító vakolást, ő meszelte a mennyezetet, majd később ő volt a teremőr is. Rajtunk kívül Balogh Ferenc és Molnár V. József végeztek még valamennyi fizikai munkát. A kényelmetlen kápolnában rajtam kívül csak a pénztelenek – Balogh Ferenc és Magyar József – éjszakáztak. Az éjszaka – egyedül a kápolna üres terében – az első napokban nem kis próbatétel volt. A szél itt a dombon mindig fújt, és a vaksötétben minden apró hangot felerősített a kápolna jó akusztikája. A bádogtetőhöz verődő faágak és a denevérek suhogó csapkodása – amíg még nem értettem a hangokat – a szellemkastélyok hangulatát idézte.

A meszelés befejezése előtti „munkaszüneti” héten – pusztán csak azért, hogy végre képeket lássak a falakon – rendeztem egy próbakiállítást magamnak, a saját munkáimból. Érdemes volt, mert a kiállítás mágikus hatásaként megértettem az éjszakai hangokat, és megszűnt a szellemkastély-hangulat. Eközben többek között beépítettem a bejárat kétszárnyú faajtaját, hogy ne verjen be az eső. Papírsablonnal falemezre elkészítettem az „intézmény” első szöveges köztéri információit, a Kápolna Tárlat feliratú irányítótáblákat, amelyek a faluból a dombra való feljutásban segítettek.

Korábbi ígéretem szerint a Magyar József által frissen meszelt kápolna első kiállítását neki szántam volna, de amikor Budapestről megérkezett a Szürenon csoport kiállítási anyaga, meglepődve tudtam meg, hogy „ők” már eldöntötték az egész nyári kiállítási programot. Az első kiállításon Magyar József még néhány munkájával szerepelt, amíg ő volt a teremőr. Sajnos – megint – csak később tudtam meg, hogy a Kápolna Tárlat avatóünnepe napján, amikor már gyülekezett a nagyközönség, megérkezett Csáji Attila, és „elzavarta” Magyar Józsefet, mert teremőrködése közben, a tervezett kiállítására szánt, ott lévő grafikáit „árusította”. (Haris László mondta el az esetet és az idézett kifejezések is tőle származnak. Szörnyen sajnálom, azóta is!)

Ugyancsak a Kápolna Tárlat avatóünnepségére készült el az első nyomtatott meghívó és a katalógus. A nyomtatványokból megtudtam, hogy a közönséget a Szürenon csoport boglári aktualizációja, a „Kápolnatárlat alkotó csoportja” hívta meg – és ennek a csoportnak én is tagja vagyok. Megrázó és szokatlan élmény volt ez a SZÜRrEalista, NONfiguratív létszemlélettel való találkozás. Döbbenten, elképedve álltam „az üres térben”, az események közepén, a sok, mit sem sejtő, elegáns – budapesti és boglári, férfi és nő – ünneplő, baráti társaságában.

A meglepetés-sorozatból úgy tűnt, mintha valamilyen eredendő kommunikációs hiba volna, vagy valami elkerülhetetlen félreértésbe keveredtem volna. Amikor a katalógust egy héttel korábban megbeszéltük, Csáji Attila felvetette a „csoportos fellépés” kérdését – mint taktikát a hatalommal szemben –, de én határozottan ellene voltam. Amikor viszont nem akarta, hogy a korrektúrát megnézzem a nyomdában, rossz érzéseim támadtak. Azzal nyugtattam magam, hogy aki együtt akar működni valakivel, az nem tesz semmit a másik ellenére. Nem volna értelme.

Ettől a félreértett helyzettől eltekintve igyekeztem megérteni a Szürenon művészeti koncepcióját, de ez most nem tartozik a témához. Hasznosnak véltem viszont, hogy a kápolna művészeti „élet-projektjén” meditálva, megpróbáljak a próbaév kínálatában felmutatni néhány előremutató értéket. A legeredetibbnek tűnt Pauer Gyula pszeudo-szobrainak ideája, hogy „valami nem annak látszik, ami valódi formája”. Az igazi újdonság azonban az volt, hogy a szobor nem is szobor, hanem az idea demonstrációja, azaz konceptuális tárgy. Továbbá, hogy a legfontosabb az „attitűd”, az, ahogyan viszonyulunk egy adott jelenséghez.

Az Élet és Irodalom művészeti kritikusa – Perneczky Géza – így írja le a pszeudo-szobrot: „Pauer Gyula különös szoborkompozíciója érdemel figyelmet […]. Fémlapokból összeállított, fényesre polírozott kocka ez, melynek felületén a formák egészen más rendje sejthető. A kocka lapjain ugyanis egy meggyűrt, hullámos test, egy egyébként azonos méretű másik kocka megtört felülete látszik – akár valami fénykép. […] A szobor az absztrakt formák ridegségét a mozgó élet lágyabb képének illúziójával enyhíti. Ez a gondolat, s a frappánsan egyszerű megvalósítás bizonyára jelentős lépés Pauer pályáján, további kombinációi pedig a festői hatásokkal élő plasztika új útjait ígérik.”

Erős munkának tartottam még Csutoros Sándor vörösréz rúdból kalapált két botját. Határeset a talált természeti tárgy és a készített, „informált” tárgy – a szobor – között, az első pillanatban nehéz volt eldönteni, hogy mi az, amit látunk. Egy „létjel”, az út és a vándor közös ügyének dokumentuma. Azután Türk Péter munkái, a Heraldikák mint – a megfogalmazott látszatát keltő megfogalmazatlan – fiktív címertani tanulmányok. Más nézőpontból a konkrét művészet markáns darabjai. Végül két, egymással teljes mértékben ellentétes strukturalista gondolkodású sorozatművet említenék. Lantos Ferenc néhány – papírból kivágott – modullal azon kísérletezett, hogyan tudna egymástól teljesen eltérő képi rendszereket létrehozni. Csiky Tibor Öt kisbronz című munkájában organikus plasztikai elemekből építkezett: a pozitív és negatív, egymást folytató, állandóan változó formákat a bronz polírozott felülete, mint a víztükör, szüntelenül mozgásban tartja. A fényben feloldódó plasztika sikeresen modellezi a tünékeny valóság megismerhetőségének parányi lehetőségét.

Nyári tapasztalataim összegzéseként a próbaév üzenete: a műtárgy nem más, mint az idea demonstrációja, határeset-dokumentum, a megfogalmazott megfogalmazatlan, a modulok által létrehozott rendszer, a megismerés modellje.

A nyárral kapcsolatban meg kell még jegyeznem egy személyes vonatkozású eseményt. A Debreceni Nyári Tárlaton az Ajtó utódainknak című festményemre Kő Pállal megosztott SZOT-díjat kaptam, ami azt jelentette volna, hogy az államilag támogatható művészek közé kerültem. Ezután úgy döntöttem, hogy felhagyok a táblakép-festészettel, inkább az 1968-ban elkezdett vizuális kísérleteimet folytatom.

Ősszel a boglári községi tanács még komolyan vette a Temetődomb rendezésére és egy alkotóház építésére vonatkozó terveimet. A községi tanács tenni akarása Salamon Jánosnak, az üdülőhelyi előadónak volt köszönhető, akivel a nyár során lettünk barátok.

János bácsi – a rokon lélek – feltaláló volt az 50-es években. A vasútnál dolgozott és látta, hogy a mozdonyokban csak félig ég el a szén, amit azután kidobnak. Nagyon bosszantotta ez a pazarlás, ezért feltalált egy olyan kályhát, amelyben a félig elégett szenet teljesen el lehet égetni. A találmányért kormánykitüntetést is kapott, de mire használatba került volna, meghirdették az államvasutak villamosítási programját. Ez a csupaszív ember minden lehetőséget kikutatott, hogy a Kápolna Tárlat sikeres legyen.

A biztatóan alakuló boglári körülmények hatására Budapesten kezdtem számba venni a következő évi nyári működéshez szükséges technikai fejlesztés lehetőségeit. A programot illetően mindenképpen – még 1970-ben – fontosnak gondoltam egy budapesti kiállítást – új résztvevőkkel –, hogy az eredeti elképzelésem szerinti, minőségi tartalomkínálat kiszélesedhessen. A már elindult kezdeményekhez akartam kapcsolódni és azok értékeit tovább erősíteni. Az általánosítható szempontom a folyamatosság volt: nemcsak Bogláron és nemcsak nyáron, és nem partizánakciószerűen, hanem kultúraként szerveződve dolgozni. Nem könnyen eltüntethető helyi tünetként, hanem mozgalomjellegű hálózatként megjelenni. (Ugyanerre az ideára épült később a még ma is működő Artpool-projekt.)

A nagyszabásúra tervezett budapesti kiállítást nem egyedül gondoltam megszervezni, ezért beszéltem a tervről Csáji Attilával, és felajánlottam segítségemet. Attila kezdetben le akart beszélni, lehetetlennek tartotta akkor összeszedni az embereket, az időpontot sem gondolta megfelelőnek. Érveimből kifogyva végül elszántan kijelentettem, hogy én egyedül is megcsinálom, ha ő nem akarja. Ezzel a kijelentéssel sikerült áttörnöm ellenállását. Meggyőződve a kiállítás fontosságáról, kezdetben – velem egyetértve – együtt, később tőlem függetlenül, „R”-kiállítás néven végül ő szervezte meg.

Az előkészítő találkozásokra és megbeszélésekre október 20-án nála, október 26-án Molnár V. József lakásán, november 4-én Rihmer Oszkárnál, november 10-én Papp Oszkárnál jöttünk össze. Az „R”-kiállítás először november 23-án, majd december 1-jén nyílt volna, végül december 14-én nyílt meg.

Az „R”-kiállítás jelentősége számomra, az eseményen túl, minden kétséget kizáróan az volt, hogy megvalósította az én hozzá fűzött reményeimet is: beindult a folyamatosság, a kultúraként vagy mozgalom jellegű hálózatként való „önösszeszerelő” szerveződés.

Érdemes itt megnézni az „R”-kiállítás résztvevőinek megoszlását a kápolnatárlatok szemszögéből.
1970-ben Bogláron kiállítottak:
a Szürenon kiállítói közül Csáji Attila, Csutoros Sándor, Haraszty István, Haris László, Ilyés István, Lantos Ferenc, Molnár V. József, Papp Oszkár, Pauer Gyula, Temesi Nóra, Türk Péter; csoporthoz nem tartozók: Csiky Tibor, Galántai György.
1970-ben Bogláron még nem állítottak ki, de később igen:
az Iparterv kiállítói közül: Bak Imre, Baranyay András, Erdély Miklós, Hencze Tamás, Jovánovics György, Lakner László, Major János, Méhes László, Molnár Sándor, Szentjóby Tamás, Tót Endre; csoporthoz nem tartozó: Donáth Péter.

Tót Endrének volt valószínűleg a legnagyobb és legjobb címlistája, sok fontos külföldi címmel, mert nála gyűltünk össze – a Kerék utcában – a címlisták egyesítésére és a meghívók címzésére. Az egyesített címlista új léptéket adott a további történéseknek, ugyanis az adott helyzetben a „földalatti” kommunikáció legkedvezőbb módját a levelezés jelentette. Ezt igazolta a fluxus és koncept művészek levelezési aktivitásának elterjedése és később az egész világot átölelő egyre nagyobb művészeti hálózatok is.

„Egy bonyolult, átalakulásokat hozó korszak legérdekesebb vonásai a korszak paradigmái” (Ken Friedman). Véletlen egybeesés, hogy a kápolnaprogramok betiltásának első évében, 1971-ben kezdődött – a konceptuális művészet megjelenésével – a magyar művészet paradigmaváltása is. Ebből adódik, hogy a boglári események alakulása során két, tartalmában eltérő, de egyidejű konfliktushelyzet keletkezett: egy belső és egy külső. A belső: a projekt önfejlődését követők és nem követők nézetkülönbsége, a külső: az egy nézőpontú állam értetlensége. A klasszikus konfliktusmodell mindkét változatban ugyanaz: a maradók és a haladók álltak egymással szemben.

[következő fejezet]


[kápolna projekt]   [A valóság és az álom]   [A próbaév]   [Mindenki éve]
[A paradigmaváltás éve]   [Az utolsó kezdőév]   [A záróaktus]