Tristan Tzara: (Weimari előadás)*

Hölgyeim és Uraim!

Mondanom sem kell, hogy mind a nagyközönség, mind önök, a kifinomult közönség számára a „dadaista” annyit jelent: leprás. De ez csak amolyan szófordulat. Ha ugyanezek az emberek találkoznak velünk, mindig marad a viselkedésükben valami kis udvariasság, ami egy régi megszokásból, a fejlődésbe vetett hitből ered. Azután öt méter távolságban újra kezdődik az utálat. Ha az okát kérdezik, nem tudok válaszolni.

A Dada másik jellegzetessége, hogy folyamatosan szakítunk a barátainkkal. Ők folyamatosan szakítanak velünk és kilépnek. Az első, aki bejelentette távozását a Dada mozgalomból, én magam voltam. Mindenki tudja, hogy a Dada semmi. Abban a pillanatban, hogy megértettem a semmi jelentését, szakítottam a Dadával és önmagammal.

Ha ennek ellenére továbbra is csinálok valamit, az csak azért van, mert szórakoztat, vagy inkább azért, mert szükségem van tevékenységre, s ezt a szükségletet igyekszem kielégíteni, amikor csak lehet. Az igazi Dadák alapjában véve mindig is elkülönültek a Dadától. Azokat, akik úgy tettek, mintha a Dada érdemes volna rá, hogy nagy zajjal otthagyják, csupán a személyes feltűnési vágy vezette. Megmutatták, hogyan vonaglanak a képmutatók tisztátalan férgekként ki-be a legtisztább és legsugárzóbb hiteken által.

Tudom, azért jöttek ma ide, hogy magyarázatokat halljanak. Nos ne számítsanak rá, hogy bárki is elmagyarázza a Dadát. Tessék, magyarázzák el, miért léteznek. Halvány fogalmuk sincs. Azt mondják majd: azért létezem, hogy boldoggá tegyem a gyermekeimet. De a szívük mélyén tudják, hogy ez nem igaz. Azt mondják majd: azért létezem, hogy megvédjem hazámat a barbár hódítóktól. Jó kis ok. Azt mondják majd: azért létezem, mert ez Isten akarata. Ez gyerekmese. Sohasem fogják tudni megmondani, miért léteznek, mégis mindenkor képesek komolyan gondolkodni az életről. Sohasem fogják megérteni, hogy az élet tréfa, mert sohasem lesznek eléggé egyedül ahhoz, hogy visszautasítsák a gyűlöletet, az ítélkezést, mindazokat a dolgokat, amelyek ekkora erőfeszítést kívánnak, s hogy eljussanak abba a nyugodt és kiegyensúlyozott lélekállapotba, ahol minden egyre megy és semmi sem fontos.

A Dada egyáltalán nem modern. Jellegében sokkal inkább hasonlít egy csaknem buddhista közömbösség-vallásra. A Dada mesterséges gyengédséggel, a szemfényvesztő fejéből előszálló pillangók havával borítja be a dolgokat. A Dada mozdulatlan és nem érti a szenvedélyeket. Mondhatják erre, hogy paradoxon, mivel a Dada csak erőszakos akciókban nyilvánul meg. Igen, a rombolás meglehetősen erőszakos reakciókat vált ki az egyénből, de ha ezek a reakciók kifáradnak, ha kimeríti őket a folytonosan erősödő, megállíthatatlan, sátáni „mi végre?”, akkor nem marad más, csak a közömbösség uralma. De ugyanezzel az erővel állíthatnám az ellenkezőjét is.

Be kell vallanom, hogy barátaim nem osztják ezt az álláspontot. De a Semmit csak egyéni elgondolásként lehet kifejezni. És azért lesz érvénye mindenki számára, mert mindenki csak annak az egyénnek a számára fontos, aki kifejezi magát. – Magamról beszélek. De nekem még ez is sok. Hogyan várhatják el tőlem, hogy egyszerre mindenkiről beszéljek, és ki is elégítsem őket?

Semmi sem szórakoztatóbb, mint összezavarni és felidegesíteni az embereket. Azokat, akiket nem szeret az ember. Mi értelme olyan magyarázatokat adni, melyek csak táplálják a kíváncsiságot? Az az igazság, hogy az emberek nem szeretnek semmit, csak magukat, meg a kis ingóságaikat, a jövedelmüket, a kutyájukat. A dolgoknak ez az állapota a tulajdon téves értelmezéséből ered. Aki lélekben szegény, az rendelkezik biztos és fékezhetetlen intelligenciával, barbár logikával, megrendíthetetlen állásponttal. Próbálj meg üresnek lenni, töltsd meg az agysejtjeidet kicsinyes boldogsággal. Mindig próbáld meg lerombolni magadban, ami te vagy. Kószálás közben. Akkor sok mindent képes leszel megérteni. Nem vagy intelligensebb, mint mi, és mi nem vagyunk intelligensebbek, mint te.

Az intelligencia épp olyan szerveződés, mint bármely másik, mint a társaság szerveződése, a bank szerveződése, vagy a csevegés szerveződése. Egy társasági teadélutánon. Arra szolgál, hogy rendet és világosságot teremtsen, ahol nincs. Arra szolgál, hogy állami hierarchiát teremtsen. Hogy rendszerezze a racionális munkát. Hogy különválassza az anyagi természetű kérdéseket a szellemi természetűektől, de ez utóbbiakat vegye nagyon komolyan. Az intelligencia az alapos nevelés és a pragmatizmus diadala. Szerencsére az élet teljesen más, és gyönyörei megszámlálhatatlanok. Nem a folyékony intelligencia pénzével kell fizetni értük.

Ezek a mindennapos megfigyelések egy olyan felismerésre juttattak bennünket, amely a megértés minimális alapját képezi közöttünk – túlmenően persze a bennünket összekötő szimpátián, mely megmagyarázhatatlan. Ezt az egyetértést elvi alapon sohasem érhettük volna el. Mert minden viszonylagos. Mi a Szép, a Jó, a Művészet, a Szabadság? Szavak, melyek minden egyes embernek mást jelentenek. Szavak, melyek mindenkitől egyetértést követelnek, ezért írjuk őket nagybetűvel. Szavak, melyekben nincs meg az a morális érték vagy objektív erő, amit az emberek megszokásból megtalálnak bennük. Jelentésük egyik emberről, egyik korról, egyik országról a másikra változik. Az emberek különbözőek. Ez a sokféleség teszi érdekessé az életet. Az emberek elméjében nincs közös alap. A tudattalan kimeríthetetlen és ellenőrizhetetlen. Erősebb nálunk. Éppolyan rejtélyes, mint egy agysejt legapróbb részecskéje. Ha ismerjük is, képtelenek vagyunk rekonstruálni.

Mi jót hoztak nekünk a filozófusok elméletei? Segítettek, hogy akár egyetlen lépést tegyünk előre vagy hátra? Merre van előre, merre hátra? Megváltoztatták, hogy mi a jó nekünk? Vagyunk. Vitatkozunk, veszekszünk, felizgatjuk magunkat. A többi süket duma. Néha kellemes, néha mérhetetlen unalommal keveredik, döglődő cserjéktől foltozott ingovány.

Elegünk van az intelligens mozgalmakból, melyek visszaéltek a tudomány jótéteményei iránti hiszékenységünkkel. Spontaneitást akarunk most már. Nem mert jobb vagy szebb vagy bármi hasonló. Hanem mert minden, ami szabadon, kimódolt elméletek közbejötte nélkül jön ki belőlünk, minket reprezentál. Erősítenünk kell az életnek ezt a mennyiségét, mely egyre pazarlódik mindenfelé. A művészet nem az élet legértékesebb megnyilvánulása. A művészet nem rendelkezik azzal a szellemi és egyetemes értékkel, amit az emberek szeretnek neki tulajdonítani. Az élet sokkal érdekesebb nála. A Dada tudja, hogyan kell megadni a helyes mértéket a művészetnek: a Dada észrevétlen, ravasz módszerekkel bevezeti a mindennapi életbe. És fordítva. A művészetben a Dada mindent kezdeti egyszerűségére redukál, s ezzel egyre viszonylagosabbá teszi. Szeszélyeit a teremtés kaotikus szelébe és a vad törzsek barbár táncába vegyíti. A logikát személyes minimumra kívánja csökkenteni, míg az irodalomról azt tartja, hogy elsősorban annak az egyénnek szól, aki csinálja. A szavaknak önmagukban is van súlyuk, és kölcsönadják magukat az absztrakt konstrukcióhoz. Az abszurd engem nem riaszt, mert egy emelkedettebb nézőpontból minden abszurdnak látszik az életben. Csak konvencióink nyúlékonysága teremt kapcsolatot az összeegyeztethetetlen cselekvések között. A Szép és az Igaz a művészetben nem létezik; engem a személyiség intenzitása érdekel, ahogyan közvetlenül, tisztán megjelenik a műben; az ember és életereje; a szög, amelyből nézi az elemeket, és a mód, ahogyan képes összegyűjteni az érzeteket és indulatokat a szavak és érzelmek csipkeszövetébe.

A Dada megróbálja kitalálni a szavak jelentését, mielőtt használná őket. Nem a nyelvtan, hanem a képzet szempontjából. A tárgyak és színek ugyanazon a szűrőn mennek át. Nem az új technika érdekel minket, hanem a szellem. Miért kívánják, hogy képi, erkölcsi, költői, irodalmi, politikai vagy társadalmi megújulással foglalkozzunk? Nagyon jól tudjuk, hogy ezek az eszközbeli megújulások pusztán a különféle történelmi korokat követő uszályok, a divat és homlokzat érdektelen kérdései. Nagyon jól tudjuk, hogy a reneszánsz ruhákat viselő emberek vajmi kevéssé különböztek a mai emberektől, és hogy Csuang-Ce épp olyan Dada volt, mint mi. Tévednek, ha a Dadát egy modern iskolának, vagy akár a mai iskolák elleni reakciónak vélik. Jó néhány állításom réginek és természetesnek tűnhetett, s mi lehetne jobb bizonyíték arra, hogy önök tudtukon kívül Dadaisták voltak, talán már a Dada születése előtt is.

Gyakran fogják hallani, hogy a Dada lélekállapot. Az ember lehet vidám, bánatos, levert, feldobott, mélabús vagy Dada. És anélkül, hogy irodalmár lenne, lehet romantikus, lehet álmodozó, fáradt, hóbortos, üzletember, sovány, átszellemült, hiú, szeretetre méltó vagy Dada. Ez később fog megtörténni a történelem folyamatában, ha majd a Dada pontos, szokványos szóvá válik, ha majd széleskörű ismétlése megteremti szerves kapcsolatát szükségszerű tartalmával. Ma senki sem gondol úgy a romantika irodalmára, mint ami egy tavat, egy tájat vagy egy embert ábrázol. Lassan, de biztosan formálódik a Dada-karakter.

Dada van itt, ott, s kissé mindenütt, olyan amilyen, hibáival, személyi ellentéteivel és különbségeivel együtt, melyeket elfogad és közömbösen szemlél.

Sokszor mondják rólunk, hogy következetlenek vagyunk, de e szóba olyan sértést igyekeznek belesűríteni, amit igencsak nehezemre esik megértenem. Minden következetlen. Az úriember, aki elhatározza, hogy megfürdik, de moziba megy inkább. Az, aki csendben akar maradni, s mégis olyan dolgokat mond, amelyek eddig meg sem fordultak a fejében. A másik, akinek pontos elképzelése van egy témáról, de szavakban ennek csak az ellentétét tudja kifejezni, s a szavakat rossz fordításnak tekinti. Nincs logika. Csak viszonylagos szükségszerűségek, amelyeket utólag fedeztek fel, és semmilyen pontos értelemben nem érvényesek, csakis magyarázatokként.

Az élet eseményeinek nincs kezdete és vége. Minden tökéletesen idióta módon történik. Ezért hasonlít egymásra minden. Az egyszerűség neve Dada.

A felfoghatatlan pillanatnyi állapotoknak a logikával való összeegyeztetésére tett minden kísérlet meglehetősen unalmas játék a szememben. A beszélt nyelv konvenciója elégséges és megfelelő a számunkra, de magányunkban, intim játékainkban és irodalmunkban nincs rá szükségünk többé.

A Dadával nem a művészet kezdődött el, hanem az undor. Undor a filozófusok ragyogásától, akik háromezer éve mindent megmagyaráznak nekünk (de mivégre?), undor a művészektől, akik Isten földi helytartói akarnak lenni, undor a szenvedélytől és az igazi beteges gonoszságtól, amit ott is bevetettek, ahol nem volt érdemes; undor a hatalom és a tömeges elnyomás hamis formáitól, melyek inkább felkorbácsolják, mintsem kielégítik a hatalmi ösztönt, undor minden katalogizált kategóriától, a hamis prófétáktól, akik csak a pénzügyi érdeket leplezik, a kevélykórtól, undor az infantilis szabályok alapján, megrendelésre készülő, üzleties művészet helytartóitól, undor a jó és rossz, a szép és rút különválasztásától (miért elfogadhatóbb a vörös a zöldnél, a jobb a balnál, a nagy a kicsinél?). Végül undor attól a jezsuita dialektikától, amely mindent meg tud magyarázni, amely körmönfont és bárgyú, minden fiziológiai alapot vagy etnikai gyökeret nélkülöző gondolatokkal tömi tele az emberek fejét, mindezt kábító mesterkedések és nemtelen sarlatán-ígéretek segítségével.

Ahogy a Dada menetel, folyamatosan rombol, nem kiterjedésben, hanem önmagában. Mindezekből az undorokból, hadd tegyem hozzá, nem von le következtetést, nem nyer előnyt vagy büszkeséget. Már fel is hagyott mindenféle csatározással, mert rájött, hogy értelmetlen, hogy mindez nem számít. A dadaistát nem érdekli más, csak hogy ő maga hogyan él. De itt egy nagy titokhoz értünk.

A Dada lélekállapot. Ezért változtatja meg magát fajok és események szerint. A Dada mindenre alkalmazza önmagát, holott ő maga semmi, az a pont, ahol igen és nem és minden ellentét találkozik, nem ünnepélyesen, az emberi filozófiák kastélyaiban, hanem egyszerűen az utcasarkon, mint a kutyák meg a szöcskék.

Mint az életben minden, a Dada haszontalan.

A Dadában nincs nagyravágyás, ahogy az életben sem kéne lennie.

Talán jobban megértenek, ha azt mondom, hogy a Dada egy szűz mikroba, amely, akár a levegő, behatol minden helyre, amit az értelem még nem töltött meg szavakkal és konvenciókkal.

Kappanyos András fordítása<>

 

a DADA • a DADA • a DADA • a DADA
mint szó • mint mozgalom • mint irányzat • mint életérzés