Richard Huelsenbeck: Dada él!*

Zürichben, Svájcban 1916-ban Hugo Ball megalapította a Cabaret Voltaire-t. Pacifista elkötelezettsége miatt hagyta el Németországot, és ezzel a Kabaréval akart megjelenési lehetőséget teremteni magának, mivel akkoriban itt még mindig adtak menedéket a politikai üldözötteknek. Feleségével, Emmy Henningsszel megszervezte ezt a központot, hogy kifejezhesse a kreatív ember céljait, melyeket elfojtott a világháború. Nem véletlenül választották Voltaire nevét, hanem egy olyan ember tiszteletére, aki egész életében azért harcolt, hogy az alkotóerőt kiszabadítsa a hatalom ügyvédjeinek gyámkodása alól.

A dadaizmus 1916-ban, a Cabaret Voltaire-ben született. Hogy megérthessük, miért él még ma is, s miért okozott akkora világszenzációt, szemügyre kell vennünk keletkezésének körülményeit. Hugo Ball közvetlen munkatársai között feleségén, Emmy Henningsen és személyemen kívül ott volt Hans Arp, meg a két román, Tristan Tzara és Marcel Janco. Működésünk a Cabaret Voltaire-ben kezdettől fogva háborúellenes, forradalmi jelleget öltött. Barátaink eljöttek hozzánk a különböző hadban álló országokból – Olaszországból a futuristák, Párizsból Picabia, Németországból René Schickelé és Werfel. Mindnyájan, a futuristákat is beleértve, gyűlölték a modern hadvezetés értelmetlen, szisztematikus mészárlását.

Nem voltunk politikusok. Művészek voltunk, akik kifejezőeszközt keresnek, mely megfelel az új művészet iránti követelésüknek. Mindnyájan ellenségei voltunk a régi racionalista, burzsoá művészetnek, amelyet csak a háborúban lassan felőrlődő kultúra tünetének láttunk. Gyűlöltünk minden olyan művészeti formát, amely csak a természetet utánozta, imádtuk viszont a kubistákat és Picassót. Egyetértettünk a futuristákkal, hogy az emlékművek többségét kalapáccsal kell összetörni, és élveztük Hans Arp, van Rees és Marcel Janco nonfiguratív kísérleit.

Egy napon Hugo Ball zürichi bérelt lakásának szerény szobájában üldögélt. Rajta kívül csak felesége és én voltam jelen. Arról a kérdésről beszélgettünk, mi legyen a neve az irányzatunknak. Szlogent kerestünk, amely a nagyközönség számára összefoglalhatná törekvéseink teljességét. Ez annál is fontosabb volt, mivel egy folyóiratot készültünk útjára bocsátani, amelyben az új művészettel kapcsolatos elgondolásainkat bemutathatjuk.

Tisztában voltunk a feladat nehézségével. A mi művészetünknek fiatalnak kellett lennie, újnak kellett lennie, magába kellett foglalnia a futuristák és kubisták összes kísérleti tendenciáit is. És mindenek felett nemzetközinek kellett lennie a mi művészetünknek, mert hittünk a Szellem Internacionáléjában, s nem hittünk a különféle nacionalizmusokban.

Hugo Ball egy karosszékben ült és egy német-francia szótárt tartott a térdén. Abban az időben egy nagy könyv előmunkálatain dolgozott, amely arról szólt volna, milyen káros változásokon ment át a német társadalom Luther befolyásának köszönhetően. Következésképp számtalan német és francia történelmi szakkönyvet tanulmányozott.

Én Ball mögött álltam és a szótárba néztem. Ball ujja végigfutott az oldalon található szavak első betűjén. Hirtelen felkiáltottam: állj! Szemembe ötlött egy szó, amelyet sohasem hallottam azelőtt: dada.

– Dada – olvasta Ball, és hozzátette: – gyermeknyelvi szó: a játék-ló, vesszőparipa, paci. – Abban a pillanatban megértettem, milyen előnyei vannak számunkra e szónak.

– Válasszuk a „dada” szót – mondtam. – Egyenesen a mi céljainkra készült. A gyermek első hangjai primitivizmust fejeznek ki, a zérónál való kezdést, a művészetünk újdonságát. Ennél jobb szót nem is találhatnánk.

Emmy Hennings, aki akkoriban már erőteljesen vonzódott a katolicizmushoz, épp abban a pillanatban állított fel egy oltárt a szoba másik sarkában, és odajött hozzánk. Ő is úgy vélte, hogy a „dada” kitűnő szó. – Akkor tehát a „dada” lesz az új művészeti irányzatunk szlogenje – mondta Ball. Ez volt a Dadaizmus születésének órája. A következő nap elmondtuk barátainknak, Tristan Tzarának, Marcel Jancónak és Hans Arpnak, mit találtunk és mit határoztunk. Mindnyájan lelkesen fogadták a „Dada” szót.

Így történt hát, hogy én voltam az első, aki kiejtette ezt a szót, „Dada.” Én voltam az első, aki rátalált, és aki ragaszkodott hozzá, hogy ezt válasszuk tevékenységünk vezérszavául. Nem kívánom túlbecsülni ezt a szolgálatot, hiszen a Dada művészeti kifejezésünk teljességének szimbólumává vált. De talán mégis fontos újra hangoztatni, ki volt a Dada szülőatyja, minthogy a dadaizmus mostanság újra igen nagy fontosságra tesz szert. Az én elképzelésem a Dadáról mindig is különbözött Tristan Tzaráétól, aki a Cabaret Voltaire feloszlása után megalapította a párizsi dadaizmust és a vezetője lett.

A Dada véleményem szerint igen szoros kapcsolatban áll azokkal az eseményekkel, amelyek ma megrengetik a világot. A jelenkori Németországban a Dadára mint a destruktív művészet szimbólumára tekintenek. Ebben rejlik halhatatlan szolgálata. A Dada szóban ma is olyan forradalmi erő van, hogy maga a nagy birodalom kancellárja teljes egy órán keresztül ontotta rá dühét, letartóztatással fenyegetve a dadaistákat és követőiket. (Lásd: Hitler 1934-es Nürnbergi beszéde és a Mein Kampf.)

A Dadát sohasem lehetett pontosan definiálni, mint művészeti irányzatot a festészetben, plasztikában vagy az irodalomban (szemben a futurizmussal vagy a kubizmussal, melyek művészi hitvallások voltak, pontos programokkal). Párizsban Tzara elsorvasztotta a dada forradalmi és kreatív elemeit, és megpróbált versenyre kelni a többi mozgalmakkal. Ez egy idő után szükségszerűen kudarchoz vezetett, és egyáltalán nem vagyok meglepve, hogy a racionalizmus klasszikus hazájában visszautasították a dadaizmust.

A Dada örökös, forradalmi „pátosz”, amely a racionalista burzsoá művészet ellen irányul. Önmagában nem művészeti irányzat. Hogy a német kancellárt idézzem, a Dadában a forradalmi elem mindig erősebb volt, mint a konstruktív elem. Tzara nem találta fel a dadaizmust, sőt meg sem értette igazán. Tzara irányítása alatt Párizsban a Dadát néhány személy saját használatára deformálták, úgyhogy akcióiban csaknem sznob jelleget öltött. Hogy mi a Dada valójában, és mit jelent ma, azt az ellene dühöngő gyűlöleten mérhetjük le, olyan emberek gyűlöletén, akik szeretnék visszafordítani a világ történetét és visszahozni a régi, racionalista, burzsoá művészetet.

A Dada örök értékét abból a tényből lehet levezetni, hogy Németországban hivatalosan megrendezték a „Szégyenletes és beteges dadaista művek” című kiállítást, hogy elrettentsék a konstruktív polgárokat. A Dada örökös ellensége a kényelmes vasárnapi művészetnek, amely állítólag azáltal emeli fel az embert, hogy viszonylag elviselhető pillanatokat juttat az eszébe. A Dada bánt. A Dada nem tréfál, mert forradalmi emberek tapasztalata, s nem filiszteusoké, akik a művészetet saját érzelmi képmutatásuk dekorációjának tekintik.

Míg Tzara művészeti mozgalommá degradálta a dadaizmust, én mindig vulkánkitörésnek éreztem. A jelenkor és a világ fejlődése bizonyítja, hogy nekem volt igazam. A világon mindenütt, ahol nagy erőkkel próbálják visszafordítani a történelem kerekét, a Dada gyűlölet tárgya. Ezért aztán nem nehéz nagy jövőt jósolni a Dadának. A Dada megéli még saját aranykorát, de nem abban a formában, ahogyan a párizsi dadaisták képzelik.

Meggyőződésem, hogy idő múltával minden művészet dadaistává fog válni, mert a Dada biztosítja az állandó késztetést a megújításához. Örömmel tölt el, hogy a magam eszközeivel közreműködhettem ebben a változásban.

*Kappanyos András fordítása <>

a DADA • a DADA • a DADA • a DADA
mint szó • mint mozgalom • mint irányzat • mint életérzés