A telematikus társadalom: művészet “a negyedik dimenzióban”


d i m e n z i ó k

kulturális dimenzió | eddig ismeretlen dimenzió | tízdimenziós téridő |
pár fő tulajdonság mint dimenzió | extra dimenziók | imperiális dimenzió | három, négy vagy még több dimenzió | láthatatlan dimenzió |
plusz dimenzió
| a tudomány hallgatólagos dimenziója |
egy igazi új dimenzió
| új dimenziók | politikai dimenzió |
összefüggő dimenziók
| más dimenzió | fantasztikus dimenzió |
az organikus és katolikus dimenzió
| magasabb dimenzió | fraktáldimenzió

[…] Annak fényében, amire az etológia tanít bennünket, hasznos lenne, ha az embert - hosszú távon - olyan szervezetnek tekintenénk, mely kidolgozta és specializálta a maga hatóképességének a kiterjesztését; mégpedig olyan mértékben, hogy azok egyre gyorsabb ütemben veszik át a természet szerepét. Más szóval, az ember új dimenziót teremtett: a kulturális dimenziót, amelynek csak egy része a proxemika. Az ember és a kulturális dimenzió kapcsolatából mind az ember, mind pedig a környezete kiveszi a részét: kölcsönösen alakítják egymást. Ma az ember abban a helyzetben van, hogy gyakorlatilag maga teremti a teljes világot, amelyben él; vagy az etológusok terminológiájával élve: maga teremti meg a saját biotópját. Maga teremtvén e világot, gyakorlatilag maga határozza meg, miféle szervezetté, élőlénnyé fejlődjék. És ez igencsak félelmetes gondolat, hiszen nagyon keveset tudunk az emberről. […]

[…] Ha a világegyetemnek vannak láthatatlan, eddig ismeretlen dimenziói – amiben többen szentül hisznek - akkor a földi atmoszférába csapódó kozmikus sugárzás apró fekete lyukakat hoz létre. Olyan nagy számban, hogy azokat az obszervatóriumban is észlelhetik - mondták Jonathan Feng és Alfred Shapere, a Massachusetts Institute of Technology munkatársai. […]

[…] A szuperhúrmodellek megkísérlik egységes keretbe foglalni valamennyi erőt és részecskét, továbbá az idő és a tér valamennyi dimenzióját. A modellben a legelemibb részecskék nem pontszerűek, hanem rövid húrokhoz hasonlítanak, amelyek egy tízdimenziós téridőben rezegnek: az általunk megfigyelhető részecskék e húrok legalacsonyabb frekvenciájú sajátrezgései. […]

[…] A legtöbb típuselmélet azon alapul, hogy a kutató talál pár fő tulajdonságot (dimenziót), tipikusan kettőt, vagy hármat, mely mentén besorolja az embereket, és így egy két, vagy három dimenziós modellhez jutnak, ahol a metszéspontok a típusok. Az eneagram ezekkel szemben természetesen alakult ki: a típusok megfigyelésen alapulnak. Később alátámasztották több kétdimenziós elmélettel is [Chou]. Tom Chou elmélete szerinti két dimenzió a rövidtávú reagálás stresszhelyzetre (szembeszállás, elkerülés, behódolás), illetve a hosszú távú motiváció (hatalom keresés, ideál keresés, helyeslés keresés). Az eneagram által definiált 9 típus egymástól jól elkülönül, az elmélet nem igényel pszichológiai ismereteket, és jól alkalmazható mind a hétköznapi életben, mind a pszichoterápiában. […]

[…] Napjaink fizikájának egyik legnagyobb még megoldatlan rejtélye, hogy miért oly elenyészően gyenge a gravitáció a természet többi kölcsönhatásához képest. Például egy kis mágnes könnyedén felemeli és meg is tartja a magához vonzott gombostűket, azaz képes legyőzni a teljes Föld lefelé húzó gravitációs erejét. A részecskefizika egyik, a standard modellt meghaladó teóriája, a szuperhúrmodell a gravitációnak a mi világunkban tapasztalható rendkívüli gyengeségét extra dimenziók feltételezésével magyarázza. A modellben a tér tízdimenziós, ebből azonban hét olyan parányi – mindössze Planck-hossznyi, azaz 10-32 centiméteres – tértartományba van becsavarodva, amely mérési eljárásainkkal megközelíthetetlen. Vagyis az elmélet szerint a gravitáció számunkra megnyilvánuló gyengesége azzal magyarázható, hogy a másik három erővel (az erős, az elektromágneses és a gyenge kölcsönhatással) szemben, amelyeknek hatása csupán az általunk jól ismert három térbeli dimenzióra terjed ki, a gravitáció valamennyi térbeli dimenzióban érvényesül. Ez abból adódik, hogy a szuperhúrmodellek a részecskefizikai elméleteket az általános relativitáselmélettel próbálják ötvözni. Mivel az utóbbiban a gravitáció szerepét lényegében a tömegeknek a téridőt görbítő hatása veszi át, természetszerű, hogy az egy tíz térbeli és egy idődimenziót tartalmazó világban valamennyi térdimenziót egyformán érinti. […]

[…] a posztszocialista rendszerváltás imperiális dimenziója kezdettől fogva egyként volt a legfontosabb és a legegyértelmübbnek tünő dimenzió, illetve "discours", de egy olyan rejtett dimenzió is, amely mindvégig meghuzódott a posztszocialista átalakulás reflexióinak mélyén. Ami az egyértelmüséget illeti, a Szovjetunió és a volt keleti blokk felbomlása gyökeresen átrendezte a hagyományos imperiális világrendet, ráadásul ugy, hogy a nagyhatalmi és az ideológiai legitimáció szinte egymás szinonimájává válhattak. Ugyanis hol a létező szocializmus volt a szovjet-impérium legitimációja, hol pedig a szovjet impérium jelentette a létező szocializmus rendszerének nemcsak egyszerüen legitimációját, de létének meghatározó garanciáját is. Az imperiális "discours" rejtett dimenziója éppen ebben a sajátos imperiális vákuumban leli eredetét, hiszen a Nyugat egy átmeneti korszak idejéig valódi imperiális vákuummal találta magát szembe, amelynek eredményeképpen állandó vivódással választott gondolatban a teljes egyértelmüséggel egypólusu világ koncepciója, a hatalmi vákuumnak egy közelebbről meg nem határozott orosz demokráciával való betöltése, a konkrét politikai visszarendeződéstől való félelem, illetve a keleti káosztól való általános félelem koncepciói között. Ezek az alternativák voltak azok a "rejtett dimenzió"-k, melyek mindvégig meghuzódtak a posztszocialista rendszerváltás imperiális "discours"-jának igen egyértelmü tartalmu és egyértelmüen lelkes retorikája mögött. […]

[…] Mivel a legtöbb ember számára a tér negyedik dimenziójának megértéséhez a legkönnyebb út az, ha kifejleszti magában az asztrális látást, sokan azt hiszik, hogy a negyedik dimenzió kizárólagos kelléke az asztrális világnak. Rövid megfontolás tisztázza, hogy ez nem lehet így. Alapjában véve a világegyetemben csak egyfajta anyag van, bár mi fizikai, asztrális vagy mentális anyagnak nevezzük aszerint, hogy milyen finomságú a halmazállapota és milyen gyorsaságú a rezgése. Következésképp a tér kiterjedései - ha egyáltalán léteznek - függetlenek az őket betöltő anyagtól. És akár három, négy vagy még több dimenziója van a térnek, minden benne lévő anyag alá van vetve ezeknek a körülményeknek, akár fel tudjuk fogni, akár nem. […]

[…] Mindmáig a tudományos módszerekkel kutató parapszichológusok között is meglehetősen dominál a spirituális meggyőződés, vagyis egyfajta szellemvilágba vetett hit (nem azonos természetesen a spiritizmus és a spirituális meggyőződés), hogy van egy olyan láthatatlan dimenzió, vagy több láthatatlan dimenzió, ahol a testet túlélő, a testtől független tudati, lelki, szellemi lények élik életüket, és a parapszichológiai jelenségek ezeknek a hatásoknak köszönhetők. […]

[…] Úgy tűnik, az agy valószínűleg csak egy összekötő kapocs a fizikai világ és a "plusz dimenzióval" rendelkező tudat között. […] A buddhista pszichológia a tudatot tudatszintekre bontja. A Zen-buddhizmus szerint az első ötöt az érzékszervek, a hatodikat a hétköznapi értelemben vett tudat (amiről tudunk), a hetediket a tudatalatti (amiről nem tudunk), a nyolcadikat a tudattalan (tudattartalmak, ebben vagy az előző életeinkben tanult, ill. velünk született automatizmusok, rutinok, emlékek, érzések), a kilencediket az "Én" alkotja, amely az Univerzummal és a "Végső Okkal" van kapcsolatban. Ezek a tudatszintek jól elkülöníthetők, mindegyikük egy, az "Én"-nek a külvilág felé történő transzformációs szintjét jelenti. Az "Én" miután "dimenzióban" különbözik a körülöttünk lévő anyagi-fizikai világtól, kifelé csak úgy nyilvánulhat meg, ha a "plusz dimenziót" időbeli folyamattá transzformálja. Az ilyen transzformációk, mint az asztrológiánál vagy a kártyavetésnél analógiák segítségével, valamint nagyobb jelentéstartalmak szimbólumokká történő egyszerűsítésével történik. […]

[…] a felfedezésekre úgy kerül sor, hogy az ismert tények által sugallt váratlan lehetőségeknek nyomába eredünk. A tudomány ily módon őrzi meg önazonosságát az egymást követő forradalmak közepette.
[…] Ezt a tudomány hallgatólagos dimenziója teszi lehetővé, az a dimenzió, melyben a tudomány az empirikus megfigyelések összességével osztozik. Ha egy tárgyat látok magam előtt, gyanítom, hogy van másik oldala és előlem elrejtett belseje is, melyet feltárhatok. Egy másik ember látványa a szem elől rejtett testi-lelki működések végtelen változatosságát idézi föl. A percepció azért rendelkezik efféle kimeríthetetlen mélységgel, mert az, amit észlelünk, a valóság aspektusa, a valóságaspektusok pedig egyelőre feltáratlan és talán elgondolhatatlan tapasztalatok sokaságára utalnak. Ezt nyújthatja a rendelkezésre álló tudományos gondolatok összessége az aktív tudósnak, aki a valóság aspektusait, s ilymódon új és távlatos problémák kiapadhatatlan forrását látja bennük. És a tudós munkája ennek igazolását adja: a tudomány azért marad továbbra is termékeny, mert a valóság természetébe nyújt betekintést.
[…] A tudománynak ez a felfogása nem tesz egyebet, mint elismer valamit, amiben minden tudós hisz. A tudósoknak ugyanis hinniük kell abban, hogy a tudomány a valóság valamely aspektusát tárja elénk, következésképp igazsága bármikor és gyakran váratlanul manifesztálódhat a jövőben. A tudós csakis ebben a meggyőződésben vethet föl problémákat, folytathat kutatásokat és tehet felfedezéseket; erre a hitre támaszkodva adhatja át tapasztalatait tanítványainak és gyakorolhat hatást a közvéleményre. A tudósok csak e meggyőződésnek az utánuk jövő nemzedékekre való áthagyományozásával biztosíthatnak független alapot tanítványaik számára, akik ebből kiindulva fognak hozzá saját felfedezéseikhez és újításaikhoz, olykor ellentétbe kerülve tanáraikkal. Ez a hit egyszerre biztosítja a tudományos kutatás megalapozottságát és a tudományos originalitás szabadságát. […]

[…] Mindenfajta hallgatólagos tudás megköveteli a megismerő folyamatos részvételét, a személyes részvétel bizonyos mértéke ezért mindenfajta tudáshoz belsőleg tartozik hozzá, ám a megismerő folyamatos részvétele meghatározóvá válik abban a tudásban, amelyet ilyen mélyreható belehelyezkedés révén szerzünk és tartunk meg. […]

[…] Gadamer (1988) igen világosan megfogalmazta, hogy az ember két világ polgára. Többféleképpen lehetünk azonban két világ polgárai. Abban az értelemben is, hogy az ember tekintheti magát a jelentések világa felől, interpretáló hozzáállással is, mely kiegészíti a determinisztikusat, s e kettő az emberi lét egymásra redukálhatatlan oldalaként jelenik meg. Tekinthetem azonban a két világot abban a redukcionistább értelemben is, hogy e két világ egymásból levezethető lenne. Az értelemteli világ e szerint nem egy igazi új dimenzió lenne, hanem a természet rendjéből fakadna. E dilemmát világosan vetette már fel fél évszázaddal ezelőtt az alaklélektanos Wolfgang Köhler (1938), s persze ő arra szavazott, hogy az értékek rendje levezethető a tények rendjéből, az értelemteli világ a természet része. […]

[…] Az internet által létrehozott lehetőség teljesen új dimenziókat hoz létre a közösségépítésben, fölszabadítva a közösséget, amely egyébként hagyományosan a kultúra legfontosabb sejtje a szó régebbi és nem újabb értelmében. Ha a közösség kilép a hálóra, globálissá válik úgy, hogy közben lokálisak a tagjai. Az internet lehetővé teszi, hogy a legkülönbözőbb érdeklődések mentén közösség típusú kapcsolatok, azaz hasonlóságra alapozott kapcsolatok jöjjenek létre, de ezek csak addig tartanak, amíg én benne vagyok. […]

[…] Amikor felkerestem budapesti műteremlakásában, ezt válaszolta a Boglár ´73-ról, amelyet valójában már tavaly kezdett szervezni, itthon is, külföldön is, mindenféle törvényes kötöttséget félrelökve:
- Teremtésben meghökkentő művészetet akartam - közli és fejtegetésbe kezd holmi kételymélyítésről meg új dimenziókról. […]

[…] a politikai dimenzió a művészet lényegéhez tartozik, hogy politikamentes művészet nem létezhet, s aki "tiszta" művészetről beszél, az nem politikamentes művészetre gondol, hanem olyanra, amely más szerepet játszik a politikában, mint az "elkötelezett" művészet. Az utcai lámpa ambivalenciájára vonatkozó kérdésünkre adandó válasz tehát ebből a szempontból a következő problémát veti fel: ha az utcai lámpa mint műalkotás mindig politikai - merthogy az -, miként lehet egyszer depolitizálni, máskor meg politizálni? […]

[…] El kell fogadnunk, hogy a tér és az idő nem különböző kategóriák, egymással szembenálló abszolutumok, mint ezt régebben hitték és természetesnek tartották, hanem a nem-eüklidészi koncepció értelmében összefüggő dimenziók. Ezt a felfogást ösztönösen érezve, vagy tudatosan magunkévá téve: egyszerre eltűnnek előlünk a művészetek összes régi határai és válaszfalai. […]

[…] Egy világ, amelynek ultramikroszkópikus tartományaiban parányi szubatomi részecskék, molekulák, fotonok, protonok, kvarkok nyüzsögnek, ahol elektronok száguldanak végtelennek tűnő sebességgel. Ahol a dimenzió, a tér már olyannyira összeszűkül, hogy egybeolvad az idővel. […] Ezekben a rendszerekben a vakvéletlen uralkodik, a jelen nem feltétlenül határozza meg pontosan a jövőt. […]

[…] Szerepel itt még egy fölirat, hogy "az univerzum 99,99%-a fölösleges" ennek kilencesei fokozatosan halványodnak, és - amint már fölolvastam - itt egy más dimenzió ellenmozgást végez és ezáltal halványodik el. Tehát fölfoghatjuk úgy, hogy az, ami a világegyetemben nem fölösleges, az halványítja ezt a százalékot. […]

[…] Talán már sokaknak feltünt, hogy valahányszor másik világba, vagy más dimenzióba kell átlépni, mindig előkerül a tükör. Aliz csodaországba a tükrön keresztül lép át, a csillagkapu egy tükröződő örvénylő energia felület, akárcsak a Slidersben és hosszasan lehetne sorolni a folklórban élő számtalan példát. Ez a tükör egy ugyanolyan szimbolika, mint az előbb a pentagramma. Azt jelképezi, hogy rajta keresztül vezet az út más dimenzióba. A tükrözés egy jó analógia, hiszen nem másról van szó, mint egy háromdimenziós test, egy adott sík, a tükör síkja körüli elforgatásáról egy négy dimenziós térben. […]

[…] úgy érzem, hogy mindaz, amiről beszélsz, hogy a valóságos dolgoknak a megnyilvánulása, hogy az emberi akcióknak és reakcióknak a természetes ideje, egyáltalán a természetes idővel való manipulálás, ezek abban a pillanatban, ahogy egy hétköznapi helyet kaptak és hétköznapi környezetet, abban a pillanatban valahogy rögtön belezökkentek a kerékvágásba, és onnantól kezdve valami egészen fantasztikus dimenzió tárult fel. […]

[…] Egy 1975-os, Tamás ajkai című akciójában Marina Abramovic megevett egy kiló mézet és megivott egy liter vörösbort (az organikus és katolikus dimenzió!), majd egy borotvával csillag alakú sebet vágott a hasára (vörös csillag, kommunizmus!), utána véresre korbácsolta magát (penitencia és szex!), végül ráfeküdt egy kereszt alakú jégtömbre. Fentről infravörös lámpa égette testét (az elemek ereje - istenítélet!). Mindettől vörös csillag alakú sebe hevesen vérezni kezdett. A közönség a beszámolók szerint pontosan tizenhárom percig bírta ezt az "esztétikai élményt", utána elrángatták a művészt szenvedése pódiumáról, és ezzel véget ért a performance. […]

[…] Mindig a magasabb dimenzió tartalmazza az alacsonyabb dimenziót. Egy W. H. Lung nevű ember nagyon frappánsan fogalmazta meg a halálközeli élményekkel kapcsolatban, hogy igencsak úgy tűnik, rá kell jönni arra, hogy nem a tudat van a test terében, hanem a test van a tudat terében. Ez olyan, mint ha pl. egy rádiót vizsgálunk: nem a rádióban van az adás, hanem az adásban van a rádió. […]

[…] Ha egy végtelen hosszúságú vonalból indulunk ki, akkor végtelen számú ponthoz jutunk, amelyek elhelyezkedését a kezdeti vonal és az intervallumok kiválasztásának véletlensége határozza meg. Ezen pontok tulajdonságai statisztikailag önhasonlóak és egy fraktáldimenzióval jellemezhetőek, amely dimenzió a rendezettséggel együtt növekszik és a tökéletesen rendezett alakzatnál éri el a maximumot. […]


2004 | 4D projekt | 4D-linkek | telematikus | Duchamp | artpool | kereső