„Népművészetet akarunk, de művészek nélkül!" Ezt az eddig még eredménytelennek bizonyult ellentmondásos jelmondatot csak felütésként bátorkodom használni. Egy nagyon kényes helyzettel kapcsolatban szeretném megosztani gondolataimat: a dél- és közép-amerikai művészről fogok beszélni.

Nem szeretem az elméleteket, se a logikai, se a racionális okfejtéseket, kerülöm a laboratóriumi elemzéseket és az esztétikai megfontolásokat. Csak arról akarok beszélni, amiről meglátásom szerint mindenképpen szükséges. Sokunknak kellene sürgősen munkához látnunk, még mielőtt teljesen felszámolják a véleménynyilvánítás szabadságát támogató politikai teret. Iparkodnunk kell, hiszen az expresszív írástudatlanság egyre tovább károsítja a közösségek kreatív lehetőségeit, amik eddig legalább még túlélték a hatalom hétköznapi kifejezéseinket sterilizáló, elhallgattató társadalmi, gazdasági és kulturális vandalizmusának tömegkommunikációs folyamatát.

Az olasz küldeményművészhez, Bruno Talpohoz hasonlóan úgy érzem, hogy a latin-amerikai művészet legjobb munkája a túlélés művészete. Sokkal inkább emberekként, sem mint művészekként próbálkozunk célba juttatni a legszükségesebb üzenetet. Beszélhetnénk persze a művészetről, mint az emberiség új projektjéről (és következésképpen egy társadalmi modellről), amely küszködése során válik hitelessé és emberivé. Élni annyi: kapcsolatban lenni az élettel. Az élet megteremtése és valósággá történő átalakítása sokkal fontosabb, mint az, hogy egyszerűen formát adjunk olyan új vagy régi művészeti tárgyaknak, amelyeket menthetetlenül piacra dobnak. Az esztétikai vagy történelmi kritika sosem pótolhatja leölt társainkat. Fel kell adnunk kiváltságos pozícióinkat, tudatosan el kell köteleződnünk egy már-már misztikus, forradalmi határozottság mellett.

„Az élet - vagyis az élet megőrzése” - mondja Bertold Brecht: „önálló művészetté vált... Ki foglalkozik már azzal, hogyan lehet fenntartani a művészetet az életben?” Ez a mondat cinikusnak tűnik jelenlegi helyzetünkben. Így fejezi ki jóindulatát és szilárd szellemét egy európai, akihez hasonlóan földijei is nehezen értik küzdelmeinket. Egyetlen reményünk, a saját reményem egy alig hallható szívverésben rejlik. Valamit érzünk; úgy érzem, hogy itt és a bolygó más részein is végbemenő folyamat több a nemes anyagokból készült emlékművek építésénél vagy a szuper-specializált egyetemek építésénél. Mit választunk? Én a kollektív munkát választom minden szerénységével együtt, egyenlő jogokkal minden itt élő férfinak és nőnek. Kubára, Nicaraguára, El Salvadorra gondolok… Chicho Allende Chiléjére, Paulo Freire Brazíliájára és lerohant népeink megannyi „letűnt” vagy épp „eljövendő napjára”. Ivan Illichre gondolok.

A kreatív cselekvés szükségszerűen párbeszéd, az emberek közös beszélgetése... mint egy spontán szülés, gyakran fájdalmas és szimbolikus. Olyan, mint a politikai foglyok által készített és reptetett papírgalambok, vagy az utcáinkra festett több száz sziluett, amelyek „eltűnt” szeretteink „jelenlétét” hivatottak megjeleníteni. A kreatív cselekedet olyan, mint egy hömpölygő zavargás, amely feltárja mindazt, ami bensőséges és amit bensőleg élünk meg. A teremtés ugyanakkor jelen van az eszközhasználatban is, az egyszerű, ártatlan kezek alkotásában világunk elmaradott nemzeteinél.

Meg kell mentenünk az amerikai férfi és nő házi és kézműves költészetét, amelyet a technológia még nem korszerűsített; óvnunk kell a nőket, akik kézzel gyúrják a tésztát, akik apró és egyszerű tűvel varrnak; védenünk kell a nőket, akik mosódeszkával és szappannal mossák ruhájukat. Ez is a környezetvédelem egy fajtája.

A latin-amerikai valóság annyira erős és ellentmondásos, hogy szinte teljesen belénk hatolhat anélkül, hogy időnk volna higgadtan mérlegelni a helyzet kínálta lehetőségeket. A miénk a nagy ellentétek országa, és kisebb-nagyobb mértékben egész Dél-Amerika ilyen: hideg és fájdalmas, de egyúttal átható, mint a karibi nap. Egy szakadék szélén állunk, ahol a ránk települő félelem és terror ellenére még jól is érezzük magunk.

Nemrégiben egy jó barátom, Gustavo Mariano mondta boldogságtól ragyogó arccal: „Mindent megpróbáltunk, és minden kudarcot vallott, ezért reménykedhetek: mert kiváltságunk az újrakezdés." Most úgy tűnik, hogy új szelek fújnak, mintha egy eddig szunnyadó szükséglet riadna ordítva álmából. Meg kell tanulnunk élni, és együtt akarunk élni! Egységes antiimperialista frontot kell létrehoznunk (Argentínában) testvéreinkkel együtt Uruguayban, Bolíviában, Chilében, Peruban, Kolumbiában, Venezuelában, Brazíliában és Közép-Amerikában. Meg kell tanulnunk újjászületni. Lehetővé kell tenni az újjászületésünket, egyenlő esélyekkel.

Kizárólag a valóság szabad és állandó kritikai kifejezésén, ábrázolásán keresztül tudunk olyan új formákat létrehozni, amelyek képesek módosítani, átalakítani a nép költői tudatának horizontját. Csak is a nép kreatív tettei felelhetnek az elhallgattatásra, csakis így állhatunk ellent az elnyomásnak, ha a teremtés új nyelvén kezdünk el beszélni.

Egyetlen egy kiváltságos osztály maradhat: az örökké visszavertek, elnyomottak és kizsákmányoltak osztálya. Nekünk, intellektuálisan privilegizáltaknak fel kell ajánlani magunkat a számukra, hogy méltósággal, igazságossággal és szabadsággal fogalmazhassák és haladhassák meg életük ellentmondásait!

Avantgárd művészet? Sajnos nem léphetünk vissza megkérdezni magunktól, hogyan lehetne jobban kommunikálni a „tájékozatlan” nézőkkel, vagy, hogy hogyan tudnánk érthetőbben artikulálni a társadalmi viszonyokban megsanyargatott személyes hétköznapi céljainkat. Nem tudjuk magunkat új nyelvek úttörőinek avantgárd pozícióiba állítani, nem hitegethetjük magunkat azzal, hogy a forradalmi művészet fogalmi, funkcionális és formális újításokkal kezdődik.

Ha lemondunk a szakmai vagy épp szakmaiatlan műalkotások „alkotói” státuszáról, az már egy erős nyilatkozat; ezzel újra elismerjük határainkat, valamint elköteleződünk a valóság mellett.

A nagy latin-amerikai műalkotásnak az új kreatív tudat társadalmi gyakorlatának kell lennie, ami legyőzhetetlenül száll az új költészet születése felé, a felszabadító folyamat kezdetét jelzi, nem pedig a végét, és már nem lehet szakmaisághoz kötni.

Alkotnunk kell. Az új teremtés késztetése, egy másik valóság konstruálása, a múltban minket kísértő boldogtalanság, népünk állandó forrongása, mára szinte általános és kézzel tapintható érzés, ez teszi lehetővé a menekülést. Az emberi kultúra minden szintjén, a kreatív és költői folyamatokban, amelyek a legegyszerűbb cselekedetek megvalósításában is tetten érhetőek.

A ma művészei projektprogramozókként fognak ajánlkozni (Neide de Sa szerint) a sokszínű közösségi költészet számára, ezúttal másokért és mások által lesznek művészek. Ebből a kollektív tevékenységből, amely remélhetőleg új formákat, rituálékat, és divatot fog teremteni, az élet és a szabadság szolgálata fog fakadni.

A szerelem nem engedelmes jószág. Kifejezetten felforgató. Sohasem alkalmazkodik. Örökösen mozgásban van, változik, nem fárad el, nem fogyasztja el önmagát, és éppen ezért bármilyen szenvedély vagy alkotás, mint amilyen a művészet is, általában a civilizált rendszer stabilitását veszélyezteti.

A művészet ugyanakkor egyet jelent a szeretettel, a tudás egy formájával (ahogyan okos és radikális filozófia, esztétika professzorunk, Manuel Lopez Blanco tanította nekünk) és a valóság átalakításával. Minden élő kultúrában, legyen az kortárs vagy archaikus, a költészet létfontosságú, társadalmi, sőt liturgikus cselekedet. A költői funkció egyszerre kultusz, játék, ünnep, kézművesség, tudás, a lelkiismeret és a szabadság kiterjesztése. A nyelvekben és az intimitásban, az egyenlő jogok között, a valóság átalakításában és létrehozásában zavar fog keletkezni.

Készítsünk egy olyan autonóm műalkotást, ami nyílt felhívás az önkéntes szerénységért. A művészet ismét a teremtés eszközévé válik, kiszabadul a háziasítás bűvköréből. Csak a közelmúltban tudtuk együttesen kivívni azt a jogot, hogy férfiak és nők a nélkül használják kreatív energiájukat, hogy alárendelődnének a fogyasztásnak és a tudásnak.

Sok, a világ hatalmasainak kedve ellen való út közül választhatunk, és ezek az utak a Föld legszegényebb és legkizsákmányoltabb régióiban tárulnak elénk. Valószínűleg csak ezeken járva kezdhetünk az ember új építkezési folyamatába, a fejlődésnek vagy épp annak hiányának köszönhetően.

Nem győzhetnek meg minket arról, hogy „csak maroknyi költő születik.” Kétségtelen, hogy a „rendszerek” aktívan tesznek azért, hogy „sok költő” ne kerüljön elő. De amikor majd ez mégis megtörténik, amikor az „ember az alsó lépcsőn” felemeli a hangját, hogy elmondja a gondolatait – az már önmagában örömünnep lesz. Nem állják útját seregek, hogy elnémítsák őt, mert az üzenete testet ölt, és egyre csak növekszik.

Jelen brosúra szót emel az alkotás egységéért, és fejet hajt a közép- és dél-amerikai marginalizált népek előtt.

Felolvasta Graciela Gutiérrez Marx Rosarioban (Provincia de Santa Fe) 1984 szeptemberében.

Kotun Viktor fordítása