0. Figyelmeztetés

Az itt előterjesztendő gondolatok megkísérlik egy kis szakaszon tovább követni azokat a tendenciákat, amelyek a jelenkori technikai képekben (mint amilyenek a fotografikus és televíziós képek) nyilvánulnak meg. Eközben eljutnak ezek a gondolatok az eljövendő, elektronikus képeket szintetizálandó társadalom területére. Most és innen nézve az kalandos társadalom lesz, amelyben az élet a mienktől radikálisan fog különbözni. Ott már aligha lehet felismerni a jelenkor tudományos, politikai és művészeti kategóriáit, és számunkra új és idegen színezete lesz még az életérzésnek, az egzisztenciális hangulatnak is abban a társadalomban. Nem valamilyen messzeségben lebegő jövőről van itt szó: máris elrugaszkodóban vagyunk odafelé. Már ma is jól látható ennek az új és kalandos társadalom- és életformának számos aspektusa környezetünkben és saját magunkon. Olyan felbukkanó utópiában élünk, amely úgyszólván ízig-vérig nyomul be környezetünkbe és pórusainkba. Elképesztő mindaz, ami bennünk és körülöttünk történik, és mindahány korábbi utópia, lett légyen pozitív vagy negatív, elhalványul annak láttán, ami felszínre tör. Pontosan ezt szeretné a következő esszé megtárgyalni.

Az utópia talajtalanságot jelent, távollétet attól a helytől, amelyhez igazodhatnánk. A feltörő és benyomuló jövővel szemben belső tartás nélkül állunk - hacsak nem csimpaszkodunk azokba a struktúrákba, amelyek az utópiából születnek. Ez megesett ebben az esszében is: belecsimpaszkodik a jelenkor technikai képeibe, "bírálja" őket. Ilyen értelemben folytatja és helyesbíti azokat az érveket, amelyekkel egy korábbi esszé, mégpedig A fotográfia filozófiájáért című hozakodott elő. Ezért nem (vagy nem elsősorban) az elképesztő futurizációjaként kell olvasni ezt az esszét, hanem a jelen bírálataként - még ha e bírálatban a tartástalanság benyomuló és elhatalmasodó érzése együtt fog is rezegni a felbukkanó újjal.

Ha ilyenformán indulunk ki a jelenkor technikai képeiből, akkor két széttartó tendenciát figyelhetünk meg bennük. Az egyik a képfogyasztók és képfunkcionáriusok központilag programozott, totalitárius társadalma felé mutat, a másik a képkészítők és képgyűjtők dialogizáló telekommunikációs és informatikai társadalmába. Innen, tőlünk nézve mindkét társadalom fantasztikus, még akkor is, ha az elsőnek inkább negatívutópia-jellege van, a másodiknak pedig pozitív. Persze ma még van arra lehetőségünk, hogy kétségbe vonjuk ezeket az értékeléseket. Nincs viszont már lehetőségünk arra, hogy kétségbe vonjuk a technikai képeknek a jövő társadalma feletti uralmát. Ha bekövetkeznék egy katasztrófa - és ezt ex definitione nem lehet előre látni -, akkor a technikai képek a bizonyosságot megközelítő valószínűséggel önmagukra koncentrálnák a jövendő emberének egzisztenciális érdekeit.

Éppen ez jogosít fel és kényszerít bennünket arra, hogy a felbukkanóban levő társadalmat utópikusnak nevezzük. E társadalom már nem valamely helyen és időben lesz jelen, hanem beképezett felületeken; olyan felületeken, amelyek elnyelik a földrajzot és a történelmet. A következő esszének az a szándéka, hogy megbirkózzék evvel a valószerűtlen életérzéssel, amint éppen elkezdődött kicsapódni a technikai képek köré; hogy megbirkózzék "a tisztán információs társadalom" életérzésével.

E figyelmeztető előszó, ahogy már ez a legtöbbször lenni szokott, a munka végeztével íródott. Valamelyest még a gyermekeink és unokáink országába tett és éppen most véget ért utazás tapasztalataiból és veszélyeiből fakad. Ebből eredően legyen figyelmeztetés: ne várjon az olvasó a következő esszétől válaszokat, hanem csak kérdéseket, még ha e kérdések néha válasznak lennének is maszkírozva. Másképpen szólván: ez az esszé nem kísérli meg, hogy az előtoluló problémákra valamiféle megoldást javasoljon, hanem csak a nekik alapul szolgáló tendenciákat akarja bírálóan kérdőre vonni.