Vilém Flusser: A technikai képek univerzuma felé

[Forrás és ©]


0. Figyelmeztetés > 1. Elvonatkoztatni > 2. Elképzelni > 3. Konkréttá tenni >
4. Billentyűzni > 5. Beképezni > 6. Jelenteni > 7. Érintkezni >
8. Szórni > 9. Előírni > 10. Megbeszélni > 11. Játszani > 12. Alkotni > 13. Felkészíteni >
14. Dönteni > 15. Uralkodni > 16. Zsugorodni > 17. Szenvedni > 18. Ünnepelni >
19. Kamarazene > 20. Összefoglalás


1. Elvonatkoztatni

Esszém tárgya a technikai képek univerzuma. Ama univerzum tehát, mely néhány évtizede azon van, hogy - fényképek, filmek, videók, tévéképernyők és számítógép-terminálok formájában -  átvegye a funkciót, melyet addig lineáris szövegek töltöttek be: a társadalom és az egyes ember számára életfontosságú információk hordozásának feladatát. Kulturális forradalomról van szó, melynek kiterjedését és következményeit még csak sejtjük. Mivel a többi élőlénytől eltérően az ember elsősorban szerzett információkkal él, s csak kisebb mértékben a genetikusan öröklöttekkel, az információhordozók struktúrája döntően befolyásolja életformánkat. Ha a szövegeket képek szorítják ki, akkor másként éljük, ismerjük és értékeljük a világot, illetve magunkat, mint annak előtte: már nem egydimenziósan, lineárisan, folyamatszerűen, historikusan, hanem kétdimenziósan, síkként, kontextusként, szcénaként. És másként is cselekszünk, mint korábban: többé már nem drámaian, hanem vonatkoztatási mezőkbe ágyazva. Jelenleg élményeink, ismereteink, értékeink és cselekvéseink mutációja, világban-való-létünk mutációja zajlik.

A lineáris szövegek mint létfontosságú információk hordozói csak mintegy négyezer éven át töltöttek be meghatározó szerepet, vagyis nagyjából csak abban az időszakban, melyet - a szó szoros értelmében - történelemnek neveznek. Előtte, a mintegy 40000 éves „előtörténet” során ezeket az információkat másként strukturált médiumok, kiváltképp képek hordozták. A képek a szövegek viszonylag rövid uralma idején is tovább hatottak, és dialektikusan kétségessé tették a szöveguralmat. Így aztán a technikai képek most kibontakozó univerzumának tekintetében a következők elmondását szokták megkísérelni: a lineáris szövegek csak átmeneti szerepet játszottak az emberiség életében; a „történelem” csupán egy közjáték volt, jelenleg éppen azzal foglalatoskodunk, hogy visszatérjünk a „normális” életformába, a kétdimenzionalitásba, az imagináriusba, a mágikusba és mitikusba. A kibontakozó életforma számos vetülete, például a technikai képekből sugárzó mágia vagy a technikai képek révén informálódó ember mágikus-rituális magatartása ezt a nézetet látszanak igazolni.

Esszémnek az a célja, hogy e nézet téves voltát igazolja. Azt állítom ugyanis, hogy a technikai képek más természetűek, mint a korábbi, itt „tradicionálisnak” nevezett képek, éspedig annyiban, hogy az előbbiek szövegeken alapszanak, belőlük keletkeztek, és nem valóságos síkokat ábrázolnak, hanem pontelemekből összeállított mozaikokat. Ennek megfelelően nem „történelem előtti”, kétdimenziós, hanem „történelem utáni”, nulladimenziós struktúrák, mi pedig nem a történelem előtti kétdimenzionalitáshoz térünk vissza, hanem a történelem utáni nulladimenzionalitásba emelkedünk ki. Ezen állítások alátámasztására e fejezetben olyan modell használatára teszek javaslatot, amelynek segítségével a hagyományos és a technikai képek különböző „ontológiai helyzete” értelmezhetővé válik. Ez a modell egy öt fokból álló létra, melyen az emberiség a kézzelfoghatóból kiindulva lépésről lépésre kapaszkodott egyre felsőbb absztrakciókhoz. Ilyenformán egyszerre szolgál modellül. a kultúratörténet, valamint az embernek a konkréttól való elidegenedése számára.

Első fok: az állat és a „természeti ember” (ami contradictio in adiecto) egyazon élettérben megmerülve egy négydimenziós téridőben leledzik, amely mindkettejüket megragadja. Ez a konkrét tapasztalás szintje.

Második lépcsőfok: a minket megelőző emberfajok (hozzávetőlegesen a - 2000000 és a -40000 év között) mint szubjektumok egy objektív helyzettel álltak szemben, mely háromdimenziós volt és kezelhető objektumok alkották. Ez a megragadás és a dologgal való bánás foka. Ezen a szinten tárgyakat találni (például kőkést és metszett figurákat).

Harmadik lépcsőfok: A homo sapiens sapiens önmaga és az objektív helyzet közé iktatott egy imaginárius, kétdimenziós közvetítő övezetet, és a közvetítés segítségével ragadja meg, illetve kezeli a helyzetet. Ez a nézetek és az imagináció foka. Ezen a szinten állnak a hagyományos képek (például a barlangfestészet).

Negyedik lépcsőfok: mintegy négyezer évvel ezelőtt az ember és képei közé egy újabb közvetítő övezet épült be, mégpedig a lineáris szövegeké - innentől kezdve az ember e közvetítő övezetnek köszönheti nézetei jó részét. Ez a felfogás szintje, az elbeszélés szintje, a történeti szint. Itt helyezkednek el a lineáris szövegek (például Homérosz és a Biblia).

Ötödik lépcsőfok: A szövegek az utóbbi időben elégtelennek bizonyultak. Nem tesznek lehetővé további képközvetítést, már nem szemléletesek és pontelemekké esnek szét, melyeket össze kell fogni. Ez a kalkulálás és a komputálás szintje. Ezen a szinten találhatóak a technikai képek.

A javasolt modellnek természetesen nem célja, hogy a kultúratörténet vázlataként szolgáljon. Ez nevetségesen naiv vállalkozás volna. Sokkal inkább azokra a lépésekre kell irányítania a figyelmet, amelyek a modell egyik lépcsőfokáról a következőre vezetnek. Végül azt kell megmutatnia, hogy a hagyományos képek a konkrétból visszafelé megtett teljesen másfajta lépésnek az eredményei, mint a technikai képek. Meg kell mutatnia, hogy a technikai képek egészen újszerű médiumok, bármilyen sokféle szempontból emlékeztessenek is a hagyományos képekre, és hogy teljesen mást „jelentenek”, mint a hagyományos képek. Röviden: hogy esetükben tényleg a kultúra forradalmáról van szó.

E modell bevezetésének ellene lehetne vetni, hogy nem szükséges ennyire terjengős, kétmillió évet átfogó feltevéseket megfogalmazni, ha csak arról van szó, hogy megkülönböztessük a hagyományos képeket a technikaiaktól. Hiszen elegendő volna utóbbiakat úgy definiálni, hogy olyan képek, amelyek keletkezésüket technikai apparátusoknak köszönhetik. Ám az itt képviselt tézis szempontjából éppen ez a voltaképpen magától értetődő megkülönböztetés bizonyul elégtelennek. Azt állítom ugyanis, hogy csak akkor tudjuk helyesen megítélni az éppen kibontakozó, a technikai képek által előhívott, kalandosan új életformát, ha megkísérlünk világban-való-létünk gyökérzetéig merülni. Erre a radikalitásra való tekintettel elengedhetetlen a javasolt modell terjengőssége.

A környező világ közvetlen megélésétől a technikai képek univerzumába átvezető létra öt fokát intervallumok választják el, ezeket át kell ugrani. Olyan intervallumokról van szó, melyeket életünk során ténylegesen, újra meg újra - a létra mindkét irányába - átugrunk. Az átváltás egyik univerzumból a másikba minden ugrásunk során végbemegy, most mindössze meg kell kísérelnünk ezeket részletesen, lépésről lépésre végiggondolni.

Első lépés: az embernek, eltérően az állatoktól (ideértve a főemlősöket is) olyan kéz áll rendelkezésére, mellyel képes a támadó világot feltartóztatni és leállítani (olyannyira, hogy a világ nem támadja tovább). A kéznek a világgal való ilyetén szembefordítását „cselekvésnek” nevezhetjük, melynek köszönhetően a világ két régióra válik szét: az immár nyugvópontra juttatott, „megértett” tárgyak övezetére, valamint a „megértő”, a tárgyakkal szemben álló emberi szubjektum övezetére; az objektív körülmények és az ember ek-zisztenciájának régiójára. A cselekvés elvonatkoztatja a szubjektumot a világtól, kizárja belőle. Ami marad, az a megragadandó tárgyak, a megoldandó problémák háromdimenziós univerzuma. Az objektumok eme univerzumát a szubjektum képes átformálni, „informálni”. Ennek a következménye a kultúra.

Második lépés: a kezek nem vaktában cselekszenek, hanem a szem ellenőrzésével. A kéz és a szem, a cselekvés és a nézés, a praxis és a teória összehangolása az ittlét alaptémája. Mielőtt feldolgozására sor kerülne, a helyzetet szemügyre lehet venni. A szem csak a kezelendő objektumok felületét látja, ám éppen ezért szélesebb mezőt tekint át annál, amekkorát a kéz megragad - és összefüggéseket lát. Példaképeket tud alkotni a későbbi cselekvés számára. Ezt - a körülményeknek a cselekvést megelőző áttekintését - nevezhetjük „világnézetnek”. A környezet mélységi dimenziójának elvonatkoztatásáról van szó, aminek köszönhetően a környezet, valamint a szubjektum között létrejön egy kétdimenziós, képzeleti régió: a hagyományos képek univerzuma.

Harmadik lépés: a képek a helyzetet mutatják be: rajtuk keresztül („képek közvetítésével”) kell megragadni és megváltoztatni. A megragadás és a cselekvés elképzelés következménye, s lévén a képek kétdimenziósak, bennük az elképzelések egymáshoz való viszonya körkörös, vagyis az egyik a másiktól kapja jelentését, és e jelentést megint csak továbbadja a többinek. A jelentések e kölcsönviszonyát „mágiának” nevezzük, a környező világ képek révén történő megragadását és megváltoztatását pedig mágikus cselekvésnek. Ha az ember képi közvetítés nélkül akar a körülményekhez visszajutni, ha „mágiátlanítani” akarja a cselekvéseket, akkor ki kell szakítania a képzeteket a képfelület mágikus kontextusából és másfajta renddé kell alakítania azokat. A nehézség abban rejlik, hogy a képeket nem lehet megragadni: nincs mélységük, csak látni lehet őket. A képek felületét azonban meg lehet tapogatni, és ha az ujjak kiemelik a képzeteket a síkból, hogy felfogják őket, akkor képesek megszámolni azokat és beszámolni róluk. E „letapogatásnak” nevezhető műveletnek köszönhetően lineáris szövegek jönnek létre. A képzetek fogalmakká történő lefordításáról van szó, a képek „megmagyarázásáról”, a képsíkok sorokká való szétszálazásáról. Azaz a magasságnak a képfelületekből való absztrahálásáról, a képeknek a sor egydimenzionalitására való redukciójáról. Ennek köszönhetően jön létre azon szövegek, számítások, elbeszélések és magyarázatok konceptuális univerzuma, melyek a nem mágikus cselekvést szolgálják.

Negyedik lépés: A szövegek nem egyebek, mint egymásra következő fogalmak számolótáblaszerűen rendezett sorai, az elrendezést megszabó szálak pedig szabályok, mégpedig „helyesírási szabályok”. A szövegek által leírt helyzet ezeken a szabályokon keresztül mutatkozik meg, ezeknek megfelelően fogjuk fel és kezeljük, ami azt jelenti, hogy a szöveg, illetve a kép struktúrája rajta hagyja lenyomatát a körülményeken. Szöveg és kép egyaránt „meditáció”. Ez sokáig rejtve maradt, mivel a „helyesírási szabályok” (mindenekelőtt a logika és a matematika) sokkal hatékonyabb cselekvéshez vezettek, mint az őket megelőző mágia. Csak az utóbbi időben kezdünk rájönni, hogy ezeket a szabályokat nem magában a helyzetben „fedezzük fel” (például természettörvények formájában), hanem - tudományos szövegeink révén - éppenséggel mi visszük bele. Emiatt elveszítjük a helyesírási szabályokba vetett bizalmunkat. Olyan játékszabályokat veszünk észre bennük, amelyek másként is lehetnének, ettől a felismeréstől azután szétesnek a rendező szálak és szertegurulnak a fogalmak. Maga a leírandó helyzet is részecskék és kvantumok seregévé hullik szét, a leíró szubjektum pedig információs bitek, döntésmozzanatok és aktomok rajává. Csak dimenzió nélküli pontelemek maradnak, amelyeket sem megragadni, sem elképzelni, sem felfogni nem lehet - a kezek, a szemek, az ujjak számára egyaránt elérhetetlenek. Mégis lehet velük kalkulálni (calculus = kavics) és sajátos, nyomógombokkal felszerelt apparátusok révén összefoghatóak („komputálhatók”). Az apparátus nyomógombjának az ujjbegy általi érintését a „kalkulálás és komputálás” gesztusának nevezhetjük. Ennek köszönhetően pontelemek mozaikszerű redőzete jön létre: a technikai képek. Egy komputált univerzumról van szó, melyben a pontelemek látszólagos képpé kép(e)ződnek. E keletkezőben lévő univerzumnak, a technikai képek e dimenzió nélküli, beképezett univerzumának kell felfoghatóvá, elképzelhetővé és megragadhatóvá tennie a helyzetet. Ez az a téma, melyről a továbbiakban beszélnünk kell.

A fentiek értelmében ebben áll a hagyományos és a technikai képek közti különbség: az előbbiek tárgyakról alkotott nézetek, az utóbbiak fogalmak komputációi. Előbbiek a képzelet, utóbbiak sajátos beképezőerő által jönnek létre azt követően, hogy a szabályok iránti bizalom odaveszett. Ebben az esszében a beképezőerőt[1] tárgyaljuk, előbb azonban ki kell kapcsolnunk a tárgyalásból az imagináció tényezőjét, hogy elejét vegyük hagyományos és technikai képek bárminemű összetéveszthetőségének.

_________________________
[1] Einbildungskraft. Célszerűbbnek látszik e szót szokványos fordítása (képzelőerő) helyett mesterségesen létrehozott szóval fordítani, hogy az e fogalommal kifejezni kívánt tartalmat világosan meg lehessen különböztetni az imaginációban működő erőtől, a képzelőerőtől. (A fordító jegyzete)

 


0. Figyelmeztetés > 1. Elvonatkoztatni > 2. Elképzelni > 3. Konkréttá tenni >
4. Billentyűzni > 5. Beképezni > 6. Jelenteni > 7. Érintkezni >
8. Szórni > 9. Előírni > 10. Megbeszélni > 11. Játszani > 12. Alkotni > 13. Felkészíteni >
14. Dönteni > 15. Uralkodni > 16. Zsugorodni > 17. Szenvedni > 18. Ünnepelni >
19. Kamarazene > 20. Összefoglalás