12. Alkotni

Az előző fejezetben azon fáradoztam, hogy megmutassam: az információtermelés korábbról meglevő információkkal végzett összerakós játék. Az alkotó folyamatba való efféle bepillantás ugyan eltüntetheti az alkotást övező mitikus aurát, de azt a sajátságos lelkesedést nem, amely az alkotó tevékenységet kíséri. Ellenkezőleg: éppen ez a lelkesedés, ez az önmagunkból a létrehozandó információba, a kalandba való kiindulás tölti ki a szabadságot. Ezt a múlt és a jelen alkotó emberein tisztán fel lehet ismerni, lettek légyen vagy legyenek bár tudósok, technikusok, filozófusok, művészek vagy politikailag elkötelezett emberek. Önfeledten munkálnak ki a bennük tárolódott információkból újakat, és aztán "művekbe" öntik őket a társadalomnak: publikálnak. Kilépnek magukból és belépnek a "műbe". De ezt a "benső" dialógusnak köszönhető alkotómetódust már nem lehet sokáig fenntartani. A legtöbb információt már most sem egyének, hanem dialogikus csoportok hozzák létre, és ami a "művet" illeti, ezt a fogalmat kérdésessé teszi a technikai képek sokszorosíthatósága és kézzelfoghatatlansága: "anyagtalanságuk". Hol van az alkotói lelkesedés például egy olyan videoklip létrehozásakor, amelyben számos ember vesz részt, és a "mű", a szalag nemcsak hogy végtelenül sokszorosítható, hanem újra meg újra meg is változik. Ez döntő kérdése a telematikus társadalomnak. Ott ugyanis minden információt interszubjektív beszélgetések által fognak szintetizálni, mindegyik végtelenül sokszorosítható lesz, és nem győzi várni, hogy vevője megváltoztassa és új információként adja tovább. Lehet ilyen helyzetben, szerző és mű híján alkotói alkotói lelkesültség? Lehet ott a műben olyan önfeledtség és olyan kibontakozás, amely tanúskodik a szabadságról?

Itt legelőször is minden létrehozott információ másolhatóságának kérdéséről van szó. A "copia" szó latinul "felesleget" jelent, és ezért a "másolni" szó azt jelenti, hogy "feleslegessé tenni". Megkérdezhetjük, mit teszünk voltaképpen feleslegessé másoláskor. Az első válasz így hangzik: minthogy a másolásról a készülékek gondoskodnak, a már létrehozott információ megismétlésére (lejegyzésére, lerajzolására, átszámolására) fordítandó emberi fáradságot tesszük feleslegessé. De ez csak az első és ártalmatlan válasz. Közelebbről megnézve adódik a második és jóval veszélyesebb: a másolás bármilyen autoritást és bármilyen autort feleslegessé tesz, és ezért az alkotói lelkesedést veszélyezteti. Ez például a másolhatóság (a copyshop) tekintetében jól látható a szerzői jogok (a copyright) problémájában. A másolhatóság egzisztenciális kérdést vet fel.

Az "autor" és az "autoritás" az "augere" igéből származik, ez azt jelenti, hogy "növekedésre késztet", de a "megalapoz" szóval szokás fordítani. Itt ugyanis a római mezőgazdaság van a szemünk előtt, ahol egy magot a földbe tettek, hogy növekedjék. Egy római mítoszban vagyunk: Róma városának volt egy alapítója (autora), Romulus, aki a várost a földbe dugta, hogy gyökeret eresszen és növekedjék, hogy világbirodalommá terebélyesedjék. És ugyan Romulus a város és a világ (urbi et orbi) autora, a város és a világ nem tudna növekedni, és elcsökevényesednének, ha autorukkal nem lennének folyamatosan megkettőzött módon összekötve. Ezek az összeköttetések az "autoritások". Az egyik, a visszacsatoló (re-ligiöse), a nagy autoritás (a Magisterium), a másik, az autort előrelendítő, a kis autoritás (Ministerium), és e kettő együtt alkotja a társadalom struktúráját.

Ez a latin mítosz és a belőle következő autoritárius társadalomstruktúra áttevődik a római birodalomról az egyházra és onnan csaknem valamennyi modern államigazgatási formára. Mindenütt felismerhetjük az autoritárius csatornákat, amelyek autorokhoz vezetnek: a hadseregben, az üzemekben, a pártokban, az államvezetésben. Azt a gondolatot kockáztatom meg tehát, hogy a technikai képek és általában minden információ másolhatósága fölöslegessé teszi ezt a struktúrát, és az összes autoritást és autort definitíve eltakarítja. Ez az autoritás úgynevezett "krízise", és ez a magyarázata annak, hogy a "nagy emberek" (vagyis az autorok) egyre ritkábbá válnak.

A másolhatóság feleslegessé tesz minden kis autoritást (mindent, ami lendületbe hozza az üzeneteket), mert lehetővé teszi mindegyik üzenet automatikusan tömeges forgalmazását. A copyshopban nincs szükség miniszterre, kiadóra, egyszóval nincs szükségünk többé közigazgatásra. És a másolhatóság feleslegessé tesz minden nagy autoritást (mindent, ami szavatolja az üzenetek hűségét), mert a másolatok automatikusan hívek az üzenethez, és a másolástechnika fejlődésével egyre hívebbek lesznek hozzá. A copyshopban nincsen már magiszterünk, prédikátorunk ("pontifices" = hídépítő), egyszóval nincs szükségünk többé vallásra. Vagy: a közigazgatás és a vallás a másolás révén automatikussá válik.

Ez ellen az automáció ellen védekeznek a még meglevő miniszterek és magiszterek, például a kiadók és a fotográfusok. A kiadók azt állítják, hogy az automatikus másolás "vak" (igénytelen), és hogy a másológépeket ellenőrizniük kell a kiadóknak, hogy megrostálják az információzuhatagot. A fotográfusok azt állítják, hogy az automatikus másolás "nem hű", és csak akkor tudja a másolat a szándékozott üzenetet híven átadni, ha maguk ellenőrzik a másológépeket ("szerzői fotó"). Ezek, az autoritásnak az információs társadalomba való átmentésére tett kísérletek azonban kilátástalan harcok. Ami az üzenetek szűrését (a kritikát és a cenzúrát) illeti, erről még fogok beszélni, és megpróbálom megmutatni, hogy ezt a készülékek automatikusan el tudják végezni. Ami a hűséget illeti, ez technikai kérdés, és nem lehet kétséges, hogy a másolatok már a közeljövőben "klónokká" fognak válni. De van még egy, a hűségre vonatkozó dolog. A jövendő társadalmában, az információs társadalomban az üzenetekből új üzeneteket fognak a vevők szintézissel létrehozni. Ezért ezeknek az ellenvetéseknek ellenére is ragaszkodom ama hipotézisemhez, hogy minden autoritásnak el kell tűnnie, mert ezek redundánsak a másolhatóság fényében.

Egyelőre úgy tűnik, hogy a másológépek részint "eredetiket" (szövegeket, fotókat, filmeket) másolnak. Egy "originális" pedig az autorok szájából eredő üzenet (az originális szó az "ora" = szájak jelentésű szóból származik). Ha azonban jobban belenézünk, akkor láthatjuk, hogyan van az eredeti ehhez a "szájhoz" rendelve (a görög "mythos" szó = a szájból eredő hang). Az információk ugyanis nem egy mitikus autorból erednek, hanem "külső" és "belső" dialógusokból, melyeknek folytatásában egyre növekvő mértékben fog részt venni mesterséges emlékezet (azaz fognak részt venni készülékek). Az autor mítoszában ott van az a feltevés, hogy a döntően fontos üzenetek "eredetiek", amelyeket a nagy emberek "belső" dialógus révén hoztak létre. A nagy autor magányosan alkot. Természetesen itt nem akarják azt vitatni, hogy a "nagy ember" is olyan kontextusban van, amelyből az őt tároló információk származnak. De azt fogják állítani, hogy az autor alkotó tevékenységekor valami teljesen új van jelen, a semmiből merül fel valami. Az autor mítosza eltorzítja azt a tényt, hogy az információ létrehozása egy dialógus. És ezt a tényt éppen a másolható információkról szólván nem lehet többé vitatni. Egy fénykép például a fényképész és a fényképezőgép (és még jónéhány kevésbé nyilvánvaló beszélgetőpartner) dialógusának az eredménye, és értelmetlenség e partnerek mindegyikét "autornak" nevezni. Az autorok, alapítók és alapítóatyák, Mózesek és Marxok (beleértve az isteni alkotót is) redundánssá váltak a dialógusok kibernetikai összefűzésének és a másoldáknak a fényében.

A mítosz szerint minden társadalom egy magányosságban, a "jeges és havas csúcsoknál" lebegő, emberfeletti hős műve, vagyis az úgynevezett "kultúrahősöké". Romulus Róma alapítójaként csak egyike az erre szolgáló számtalan példának: minden Amazonas-vidéki indián törzsnek van egy ilyesféle, gyakran állatalakú teremtője. Éppen emiatt egyszeri és másolhatatlan mindegyik mitikus társadalom. Botorság lenne az átmásolását akarni egy ilyen mitikus farkas alapította államnak egy másik, például egy kondor alapította társadalomra. Minden mitikus társadalom eredeti, és ekként egy sajátos univerzum centruma. A modern gondolkodásnak a Krisztus alapította társadalmi forma egyházi társadalomeszményével való szakítása azokban az ismétlődő kísérletekben nyilvánul meg, amelyekben a társadalmi struktúrát dialógus és konszenzus révén, individuális alapító nélkül szeretnék kialakítani. Az ilyen kísérletekből másolható társadalmak keletkeznek (mint például a nyugati demokráciák vagy a szocialista népi demokráciák). Bárhol másolták is le őket, a mitikus kultúrahősöket mindenütt elbocsátották. Mindazonáltal mindig empirikusak voltak azok a metódusok, amelyek ilyen államalapító, "alkotmányozó" dialógusokat eredményeztek. Így aztán a dialógus néhány szószólóját (például éppen az alapító atyákat, Robespierre-t vagy Marxot) visszamenőleg autorrá mitizálták. Másodrangú autorokról volt szó. Ma a kibernetikus teóriák és a telematikus praxis elkezdik fegyelmezetten és szisztematikusan strukturálni az efféle államalapító dialógusokat. A felszínre jövő információs társadalomnak ezek szerint nem lehetnek másodrangú autorai. Ez a társadalom nem originális, ezért automatikusan mindenütt és mindig másolható. És ami a társadalom alapítására érvényes, az érvényes a jövőben létrehozandó információk mindegyikére is. Semelyik fajta alkotásnak sem lesz a jövőben autora, őt alapító totemállata.

Ezek után olybá tűnik, mintha a telematikussá vált társadalom, a minden információ másolhatóságával jellemezhető társadalom nem hagyna teret az alkotói lelkesedésnek, a szabadságnak. Ahol minden üzenet "rendelésre", azaz kihívásokra adandó válaszként születik meg, látszólag nem lehetnek ott "szabad autorok", és ahol minden üzenet dialogikusan, részben készülékek dialógusában jön létre, ott látszólag egyáltalán nem lehetnek autorok. És ebből következőleg az információt létrehozó lelkesedés sem. És ez mégis hamis interpretációja a felmerülő információs társadalomnak. S hogy az, ez az információszintézis szemrevételéből lesz látható.

Információink csillagászati dimenziókat öltöttek, és már régóta nem tárolhatók az emberi emlékezetben. Ámbár növelhetjük emlékezetünk kapacitását és az információknak egyre nagyobb töredékét tárolhatjuk benne - az átlagember többet tud ma, mint amennyit a reneszánsz univerzális zsenije tudott -, mégis ésszerűbb az információkat mesterséges emlékezetben tárolni. Ráadásul az emberi emlékezet túlságosan lassú ahhoz, hogy nagy mennyiségű információt tudjon új információvá komputálni. A "data processing" gyorsabb a mesterséges tárolóból. Tehát a "belső" dialógusok inoperatívvá váltak. A "nagy emberek" nem tudnak már funkcionálni. Nemhogy nem szükségesek már nekünk az autorok, de nem is lehetségesek már.

Ehelyett azonban létre tudunk hozni "külső" dialógusokat, interszubjektív beszélgetéseket, melyek összehasonlíthatatlanul alkotóbbak, mint amilyenek a "nagy emberek" bármikor is lehettek. Laboratóriumi vagy munkacsoport-típusú dialógusokat, amelyekben az emberi és a mesterséges emlékezet össze van kapcsolva, hogy új információk szintézisét hozza létre. Ezek a dialógusok máris olyan mennyiségű új és részben felforgató információt hoznak létre, amennyiről és amilyenről a múlt nagyjai álmodni sem tudtak volna. És a telematizált társadalom egyetlen hatalmas ilyen típusú dialógus lesz, olyan dialógus, amelyben elméletileg az összes ember részt tud majd venni.

A sakkjátékon szeretném szemléltetni azt a hangulatot, amelyben az ilyen információteremtés végbemegy. A sakk esetében látszólag az úgynevezett nullaösszeg-játékról van szó: két ellenfél játszik, az egyik nyer, a másik veszít, és a végeredmény nulla (1-1=0). A játék stratégiája, hogy az ellenfelek csapdákba ejtik egymást, hogy legyőzhessék a másikat. A "stratégia" szó a "strategosz" = főparancsnok szóból származik, és a "stratagéma" = csel, furfang szóval függ össze. Tehát a sakk látszólag egy furfangos hadijáték, amelyben nulla lesz a végeredmény. De ez ellentmond a játék konkrét élményének. A játék folyamán ugyanis előre nem látott, valószínűtlen, kalandos szituációk (tehát információk) keletkeznek, amelyek csakis a sakk esetében érdekesek. Az ilyen szituációkra, az ilyen "sakkproblémákra" nézvést a győzelem érdektelen, ehelyett sokkal fontosabb, hogy az összes lehetőséget kihozzuk belőle. Az ellenfelek összekapcsolódnak a problémával szemben: a "polémiából" "dialógus" lesz. "Emlékeznek" rá, hogy a "stratagéma" a "stratos"-ból származik, vagyis a rétegből, és ez megint csak abból az ősrégi szógyökből, az "str"-ből származik, amelyet a "streuen" (szórás) szóban láthatunk. A játékosoknak most az a stratégiájuk, hogy a váratlan szituációkban szétszórt információs biteket mindig új rétegekké komputálják. És ezért lelkesednek. Mert a sakk így "pozitívösszeg-játszmává" alakult át: az új információk az eredményei. És csak győztesei vannak: az új információ mindkét játékosnak nyeresége.

A sakkban könnyű szimulálni a korábbi lelkesítő és alkotó "belső" dialógust. Az ember egyedül ül a táblánál, és felváltva lép a fehér és a fekete bábukkal. Ekkor érdekes és informatív szituációkat hozhat létre. De mihelyt másvalaki is a játékba avatkozik, észrevesszük, mennyire be voltak határolva ezek az izolálva létrehozott információk. A második játékos belépésével ugyanis megkettőződött a játék kompetenciája. A "telematikus előtti" helyzetben, beleértve a jelent is, az információk túlnyomó része az izolált játékformának volt köszönhető, lettek légyen ezek akár filozófiai, akár művészeti vagy politikai információk. A telematika azonban nagyon sok játékost fog bevonni a játékba, és a játékkompetencia robbanásszerűen fog növekedni. A nagy egyének létrehozta összes eddigi információt (teljes kultúrakincsünket) viszonylag szegényesnek fogjuk látni a jövőben. A jövőben szintetikusan létrehozandó információkkal összevetve, legelsősorban a jövendőbeli képekkel egybevetve, a múlt kultúrája csupán afféle toldásnak fog tűnni. Meg fogjuk látni, hogy csak a telematikával kezdődik el egyáltalán a módszeres és tudatos alkotás.

A "külső", tehát olyan dialógusokon keresztüli információszintézis telematikus metódusa, amelyekben kábelen vagy műholdon át elméletileg minden ember és minden "mesterséges intelligencia" részt vesz, alapjában véve nem más, mint annak az elméleti ismeretnek a technikai alkalmazása, hogy minden információ információsbitek komputációja révén keletkezik. A telematika nagyjából olyan elméletileg megalapozott technikája az információ létrehozásának, mint ahogy a 18. század gépe is az informált objektumok létrehozásának elméletileg megalapozott technikája volt. Ezért az információteremtés területét illetően olyan forradalomban reménykedhetünk, amely semmiben sem marad el az objektumok létrehozásának területén végbement forradalomtól.

Például az ipari forradalom előtt lassú fejlődés ment végbe a kivájt fatörzstől a háromárbocos vitorláshajóig vagy a teherhordó rabszolgáktól a postakocsiig. E fejlődésnek minden egyes fázisa egy feltalálónak volt köszönhető, aki ugyan gyakran névtelen maradt, de az első fázisban isten vagy félisten lehetett. Az ipari forradalom után nem pusztán felgyorsult ez a fejlődés, de alapverően meg is változott a jellege. Nemcsak annyi történt, hogy a vitorlásból gőzös lett és repülőgép, a postakocsiból pedig autó és rakéta, hanem az itt működésbe kezdett teória az alkotás folyamatát az egyéni feltaláló kompetenciájából átemelte a tudomány és a technika individuumok fölötti diskurzusának kompetenciájába. Ezért hasonlít a háromárbocos sokkal inkább a kivájt fatörzshöz, mely évtízezredekkel régebbi nála, mint a rakétához, mely csak két évszázaddal fiatalabb nála. Az elméletbe való belépés után az előállítás folyamata ugrásszerűen szökött az objektumok új szintjére, és a Krisztus utáni 18. század emberének élete sokkal inkább hasonlít a Krisztus előtti 18. század emberééhez, mint saját unokái életéhez.

Jelenleg ehhez hasonló ugrás zajlik az információk előállításának terén. Az információk forradalma előtt például lassú fejlődésen mentek keresztül a képek, a Lascaux-i barlangfestészettől a filmig, vagy a zeneszerszámok a dobtól az elektronikus szintetizátorig. Ennek a fejlődésnek minden egyes fázisa egy nagy művésznek volt köszönhető, aki ugyan gyakran névtelen volt, de az első fázisban egy isten lehetett, és az utolsó előttiben Cézanne- vagy Mozart-típusú zseniális alkotó. Az információs forradalom után ez a fejlődés nemcsak gyorsulni fog, hanem a jellege is alapvetően meg fog változni. Nem csupán eddig nem sejtett képek és zenék fognak keletkezni az információk eddig nem sejtett gazdagságával, hanem a most működésbe kezdő információs elmélet az információ létrehozásának folyamatát az egyedi alkotó kompetenciájából fel fogja emelni individuumok fölötti kompetenciába. Ezért a filmek most csaknem jobban hasonlítanak a Lascaux-i falfestészethez, mint a számítógép képernyőjén megjelenő fraktális egyenletek képére. És életünk inkább hasonlít 18. századi elődeinkéhez, mint unokáinkéhoz. Mert csak az információautorok mítoszának eltüntetése után lesz lehetséges a valóban fegyelmezett, elméletileg alátámasztott alkotás.

A teóriának a létrehozás folyamatába való bevonása által nemhogy kikapcsolnánk vagy meghaladnánk az empirikus faktort (az intuíciót, az inspirációt, a heurisztikát), hanem most fogjuk csak kibontakoztatni. Egyfelől az elmélet és a megfigyelés, másfelől a teória és a kísérletezés komplex dialektikája megteremti a technikai előállítás dinamikáját. Egy Concorde létrehozásában olyan intuíció, inspiráció és heurisztika fog játékba, amilyenről a postakocsik gyártói álmodni sem tudtak volna. Ugyanis csak a teória raszterében [rácsszerkezetében] válhatik be az intuíció és az inspiráció, és ilyen értelemben a Concorde sokkal nagyobb szintű "műalkotás", mint amilyen egy postakocsi lehetett. Valami hasonlót várhatunk a jövőben szintetizálandó képektől is. Akkor válik csak valóban "beképezőerővé" a tevékenységet jellemző lelkesedés, ha a teória raszterével - úgy, ahogyan ez a készülékekben testet ölt - való megütközésre hívatik ki. A jövendő képei felső fokon lesznek "művésziek", mert létrehozásukat annak a dialektikának köszönhetik majd, amely a készülékekben megtestesült teória és a beképezők intuitív beképezőereje között feszül.

A telematikus társadalom tehát az "alkotás" fogalmát nemhogy eltüntetné, hanem ellenkezőleg: éppen ez fogja a fogalmat voltaképpeni tartalmával feltölteni. Az alkotás ott nem fog egynéhány nagy emberre korlátozódni, aki "belső", magányos dialógus révén empirikusan hozza létre informatív műveit. Az efféle alkotó emberek, az efféle hősök kora definitíve elmúlt: ők egyszersmind feleslegessé és lehetetlenné is váltak. És ez oda vezet, hogy, mondhatni, a történelem ideje (a "res gestae" lineáris következményekénti történelemé) definitíve lejárt. Ehelyett minden ember részt fog venni a kreatív folyamatban, heurisztikusan ellenőrzi majd intuícióit és inspirációit a készülékekben megtestesült teóriákon, és eközben információkat fog létrehozni, melyeknek gazdagságáról egyelőre sejtésünk sincs. Ezek az információk azonban már nem művek lesznek, nem "objektumok", hanem anyagtalan üzenetek, minden emberrel szembeni kihívások, hogy új információkat hozzanak belőlük létre. És ezek mégis "örökebb" információk lesznek, mint a történelmi [a hagyományos] művek, mert nemcsak reprodukálni fogják őket örökké, hanem el is fogják raktározni "az örökké tartó" emlékezetben. Csak ha már a művet, ez az objektumokba temetett információt legyűrtük (tehát ha legyűrtük a termodinamika második fő tételének alávetett objektivitását az információnak), akkor tudunk csak egyáltalán nekilátni annak, hogy "múlhatatlant" alkossunk.

A jövendő emberét, a billentyűzetén játszót magával fogja ragadni e múlhatatlan, ám egyre újabbá szintetizálandó információk alkotásának a mámora. Ezt a mámort már most is láthatjuk embrionális stádiumában azokon a gyermekeken, akik a számítógépeknél ülnek. A jövendő embere az alkotás során az önfeledtség állapotába fog jutni. A készülékek segítségével és mindenki mással folytatott játékban fel fog oldódni. De tévedés ezt az önfeledtséget úgy tekinteni, mint önmagunknak a játék során való elvesztését. Ellenkezőleg. A jövendő embere a játékban fog önmagára lelni, abban fogja magát konkréttá tenni. Az "én", mely az eidetikus redukció szerint (és a neuropszichológiai, pszichológiai és informatikai analízis szerint) egy absztrakt fogalomnak, semminek bizonyult, csak az alkotó játékban fogja magát egyáltalán megvalósítani. A jövendő játékos embere az alkotó játék által a másik emberben fog önmagára lelni. Ebben a meghitt párbeszédben, hol mindenki mindenkivel tegeződni fog, és az egymás kölcsönös elismerésének eme alkotó játékában. Ezt akartam itt a "játékkal", az "alkotással" és a "telematikával" kifejezni.

Ezeket az utópikus töprengéseket is magával ragadta a játék mámora. Ezért azt remélik, hogy hasonlóan játékos lélekkel fogadtatnak és a vevők által átalakítva adatnak tovább.