Vilém Flusser: A technikai képek univerzuma felé

[Forrás és ©]


0. Figyelmeztetés > 1. Elvonatkoztatni > 2. Elképzelni > 3. Konkréttá tenni >
4. Billentyűzni > 5. Beképezni > 6. Jelenteni > 7. Érintkezni >
8. Szórni > 9. Előírni > 10. Megbeszélni > 11. Játszani > 12. Alkotni > 13. Felkészíteni >
14. Dönteni > 15. Uralkodni > 16. Zsugorodni > 17. Szenvedni > 18. Ünnepelni >
19. Kamarazene > 20. Összefoglalás


10. Megbeszélni

A technikának, amely lehetővé teszi a technikai képek jelenlegi diszkurzív kapcsolási rajzának dialogikussá való átalakítását, telematika a neve. Ez neologizmus, mely telekommunikáció és informatika összeolvadásából keletkezett. Az általa jelölt alapelv viszont jóval idősebb, mégpedig a pontelemek kalkulációjának és komputációjának technikájával egyidős, vagyis a 19. sz. első felének produktuma. A jelenlegi helyzet megértése szempontjából jelentősége van annak, hogy a kifejezés maga új: ebben az mutatkozik meg, hogy csak néhány éve vagyunk tudatában a kalkulálás és komputálás alapelvének. Csak néhány éve tudjuk, hogy a pontelemek kisugárzása révén megvalósuló kommunikációban (a telekommunikációban) ugyanaz az alapelv érvényesül, amely a pontelemeknek új információvá való összefogásában (a technikai képek létrehozásában) működik. A technikai képek azóta tudják kibontakoztatni a bennük lakozó jellegzetességeket, amióta ezt felismertük. A technikai képek öntudatos forradalmának kora még csupán néhány éve vette kezdetét.

Visszapillantva meglepő ez a kései tudatosodás. Meglepő, hogy az első készülékek - a fotó- és a telegráfkészülékek - feltalálói nem figyeltek fel rá: mindkettő ugyanarra az alapelvre épül, így össze lehet őket kapcsolni. Alapjuk a pontelemek programozása, vagyis szimbólumokká kódolása (a fényképezőgép kétdimenziós leképező kóddá, a rádiótávíró Morse-típusú lineáris kóddá alakít). Ezek a készülékek felborítják az időben kibomló tér történeti kategóriáit, s azokkal együtt az egymástól időben és térben elválasztott csoportok alkotta társadalom történeti struktúráját is. Mindkét eljárás, a fotó- és a telegráfia is új társadalmi struktúrákat hoz létre, ezeknek köszönhetően mindenki mindenkivel mindenütt egyidejűségben létezik. A fotográfiának köszönhetően minden megmarad egy múlhatatlan és végtelenül megsokszorozható emlékezetben, melyhez bárhol és azonmód hozzáférhet, ezáltal válik jelenvalóvá és marad meg annak. A rádiótávírónak hála, minden információ mindenütt egyidejűleg elérhető. Ennek ellenére annak idején nem merült fel bennünk, hogy a fotográfiák telegrafálhatók.

A kezdeti vakság természetesen megmagyarázható. Mondhatjuk, hogy a fotók durvaszemcséjűek, vagyis kémiaiak voltak, ezért nem lehetett őket átvinni a telegráf finomszemcsés, elektromágneses struktúrájába, tehát elektromágneses folyamattá kell őket alakítani ahhoz, hogy telekommunikálhatóvá váljanak. De a technikai magyarázat nem elegendő. Valószínűbb, hogy a telegráfot és annak lineáris kódját úgy tekintették, mint valami újfajta írást, emiatt nem vették észre, hogy a fotográfiához hasonlóan pontokból épül fel. E figyelmetlenség folytán két egymástól elkülönülő fejlődési irány bontakozott ki: a telegráfból a telefon és a többi dialogikus telekommunikációs eszköz, a fotográfiából a film és a többi technikai kép. Mostanában kezdjük belátni, hogy a két fejlődési folyamat alapjában véve azonos, s a dolog lényegéhez tartozik, hogy a technikai képet a telekommunikáció átviteli metódusaival összekapcsoljuk, lévén a technikai képeknek lényegi tulajdonságuk, hogy dialogikus kapcsolatba kerüljenek.

A képek és a telekommunikációs metódusok konvergenciája annyira új jelenség, hogy nem kulturális, hanem technikai természetűként éljük meg. Ezért amikor üvegszálakról, kábelekről, szatelitekről, digitális átvitelről és programnyelvekről beszélünk, úgy járunk el, mintha csak technikusként kellene véleményt nyilvánítanunk. Ez múló tévedés. A készülékek egyre „kezesebbé” válnak, a belátható jövőben minden gyerek szintetikus képek közvetítésével fog játszani (dialogizálni) egymással, hasonlóan ahhoz, hogy jelenleg minden gyerek el tud kattintani egy fényképezőképet, noha fogalma sincs a fotótechnikáról. A technikai képek vétele, szintézise és továbbítása egy gombnyomás programozott műveletének mozzanatává válik. Ezért alapvető tévedés technikai alapismeretek meglétét feltételezni a kép és a telekommunikáció konvergenciájának vizsgálatában. Ellenkezőleg: ha vannak ilyen ismeretek, ki kell őket iktatni, már amennyiben a telematika kulturális és egzisztenciális kihatásait akarjuk megragadni.

Ha megvizsgáljuk egy telematikus reklámajándék [gadget] jelenlegi felépítését (például az „Electra” nevezetű, Párizsban rendezett kiállítás anyagát) abból világosan kitűnik, miről van szó. Az emberek számítógéppel képeket szintetizálnak, azokat tárolják a gép memóriájában, aztán dialogikusan továbbadják másoknak. Ebből egy programpermutációs játék alakul ki, üres fecsegés. A gyermekszobák szellemi, esztétikai és politikai színvonalában megnyilvánuló szétszóródás egyik formáját láthatjuk ebben. A résztvevők egy programnak megfelelően működtetik a dialogikus nyomógombokat, mely programot az adók írták elő számukra. Jóllehet a szervezők (az adók) azt állítják, hogy a kiállítás célja az emberek bevezetése a telematika technikájába, vagyis hogy afféle telematikai népfőiskola lenne, s ezért kellene megalkudni az alacsony színvonallal, a valóságban ezúttal (és csaknem az összes többi telematikus gadget esetében is) az adóknak arról a stratégiájáról van szó, melynek célja, hogy alárendelje a technikai képek dialogikus funkcióját az adó imperatív diskurzusainak. A dialogikus hálózatoknak alá kell támasztaniuk a diszkurzív sugárnyalábokat. A stratégia automatikus: az adók úgy működnek, hogy minden dialogikus szál „mintegy magától” a kisugárzott diszkurzív nyaláb megerősítésére és megszilárdítására szolgáljon.

Emiatt nehéz felismerni a telematika forradalmi virtualitását: azt, hogy lehetővé teszi a diszkurzív sugárnyalábok szétszakítását. A telematikus gadgeteket szemlélve nem vesszük azonnal észre, mi minden rejtőzködik bennük. Például hogy azok a diszkurzív újságok, amelyeket házhoz hoznak, videolemezekkel helyettesíthetőek, melyekre válaszolhatnánk. Vagy hogy levelezés helyett képileg közölhetnénk másokkal élményeinket, gondolatainkat és érzéseinket. Hogy egy terminál segítségével otthonról intézhetnénk bevásárlásainkat, hivatali ügyeinket, az olyan politikai aktusokat, mint a választás, ahelyett, hogy bemennénk a városba. Röviden, azt a tényt hagyjuk figyelmen kívül, hogy a telematika jelenlegi formája feleslegessé teszi az újságokat, a könyveket, a leveleket, az üzleteket, a hivatalokat, a gyárakat, a színházakat, a mozikat, a koncerttermeket, a kiállításokat, sőt akár a postát, a rádiót, a televíziót vagy a pénzt. Nem vesszük azonnal észre, hogy a telematika mai, technikailag még fejletlen formájában is lehetővé teszi a diszkurzív, vagy akár a dialogikus társadalmi struktúrák semmissé válását.

Valószínűleg sosem voltunk még ennyire képtelenek rá, hogy a közvetlenül közelítő jövőt előre lássuk. Minden forradalom lebénítja érintettjeit, és vaksággal sújtja őket. Ez jellemezte az arisztokráciát a francia forradalommal, vagy a zsidókat a nácizmussal kapcsolatosan. A telematikus forradalom azonban a társadalomnak nem egy részét érinti, hanem azt egészében. Erre vonatkozóan még azok sem látnak előre, akik beindították. Nem félelemből csukjuk be a szemünket aközelítő jövő előtt, hanem mert nem tudunk szembenézni a bennünket elárasztó, illetve ezúttal részben magunk előállította képek végső győzelmével. Nem félelemmel tölt el, inkább az üresség érzetét kelti, bár annak természetesen örülünk, hogy az olyan dolgoknak, mint a munka, a politika, a művészet (röviden: a szokványos értelemben vett történelem) nincs jövőjük. Örülünk annak, hogy megszabadulunk azoktól a dolgoktól, amelyek meghatároznak bennünket. De mi marad egyáltalán? Egy szempillantás alatt bárkit elérhetünk szerte a világon, sakkozhatunk a föld túlsó oldalán levő ellenféllel, és eltölthetünk egy vidám estét az elektronikus kerekasztal körül földrajzilag egyébként szanaszét levő barátainkkal. De miről fogunk velük beszélgetni, ha mindnyájan ugyanazokkal a központilag programozott információkkal rendelkezünk majd, és ha ugyanazok a központok fognak bennünket táplálni? Ha egyenirányítottságunknak köszönhetően még azt az összetűzést is egy központi memóriából fogják belénk táplálni, amely érdekeink ütközéséből látszik fakadni. Polémiánk sem többek üres fecsegésnél. (Ez érzékelhető az olyan látszatdialógusokon is, amilyenek a parlamenti csatározások vagy a szakszervezetek és a munkavállalók úgynevezett tárgyalásai.) A telematika által húzott dialogikus szálak a jövőben nem beszélgetéseket, hanem üres fecsegést közvetítenek. Minél inkább úgy tűnik, hogy egybegyűjtenek bennünket, annál jobban szétszórnak, s annál elmagányosodottabbá tesznek bennünket, olyanokká, akiknek nincs mit mondaniuk egymásnak. Üres fecsegéssé fogják szétmállasztani megmaradt emberi kapcsolatainkat, mint a szeretet és a barátság, de akár az olyanokat is, mint a gyűlölet vagy az ellenségeskedés). Ezek a szálak látszatra dialogikusak lesznek, valójában azonban minden dialógust feleslegessé, redundánssá fognak tenni. Innen származik majd az üresség érzete.

Mielőtt rátérnék annak bemutatására, hogy hiba szemet hunynunk a telematikus forradalom fölött, s hogy abban a valódi dialógusok lehetőségének korábban nem sejtett gazdagsága rejlik, nagy vonalaiban taglalnom kell a dialógus és a diskurzus közötti viszonyt.

Kommunikációs szempontból minden társadalmi struktúra dialógusok és diskurzusok összjátékának tekinthető. Ilyesfajta nézetből a társadalom olyan szövedék, amelynek információk létrehozása és továbbadása a funkciója a cél pedig ezek tárolása az emlékezetben. A diskurzus az a módszer, amelynek köszönhetően az információkat tovább lehet adni, a dialógus pedig az, amelynek köszönhetően létrejönnek. Minthogy az itt közölt esszék egyik célja a képek dialogikus alkalmazásának vizsgálata, a következő fejezetek a dialogikus információtermelésre vonatkozó mondandót tartalmazzák.

Kommunikológiai [kommunikologisch] szempontból a társadalmakat három típusba sorolhatjuk. Az első típus az „ideális” társadalom, melyet diskurzus és dialógus kölcsönös egyensúlya jellemez. A dialógusok diskurzusokat tárolnak, a diskurzusok dialógusokat provokálnak. A második típus a dialogikus társadalom, melyre a felvilágosodás jó példa, melyben dialogikus körök egész sora figyelhető meg. E körök az információk egyre növekvő mennyiségét állítják elő (politikai, tudományos és művészi információkat), viszont nem rendelkeznek olyan csatornákkal, amelyeken keresztül az információk diszkurzíve továbbíthatóak volnának, így a társadalmat az informált elitre és informálatlan tömegre való szétesés veszélye fenyegeti. A harmadik típus a diszkurzív társadalom. A kései középkorból vehetünk erre példát. Az egyház központilag kisugárzott diskurzusai uralják a társadalmat, a dialógus hiánya kiapadással fenyegeti az információforrásokat, a társadalmat pedig azzal, hogy entrópiába taszítja.

Ha ezt a modellt korunkra alkalmazzuk, középkorias és katolikus vonásokra ismerünk. Nálunk is a központilag sugárzott diskurzusok dominálnak, ami a társadalom entrópiába zuhanásával fenyeget. A technikailag lehetségessé vált telematikus dialógusok a középkori „disputák” variánsaiként jelennek meg, melyek a kisugárzott programok körül forognak. Ha mégis új információt eredményeznének, akkor ezeket mint „zajt” automatikusan kikapcsolják, míg amazokat annak idején úgy iktatták ki, hogy mint eretneket kiátkozták őket. A jelenkornak a középkorral és annak katolikus vonásaival való összehasonlítása azt is lehetővé teszi, hogy észrevegyük a különbségeket. Döntő különbség, hogy az akkori diskurzus autoritatív jellegű volt, a mai pedig automatikus jellegű. Az egyháznak, mely nem apparátus, volt autora (Jézus) és voltak autoritásai (a prédikátorok). Az akkori dialógusoknak (a prédikátorok közötti) autoritatív beszélgetések tekinthetők. Ma a berendezések automatikusan programozzák a diskurzusokat; erre az autor és az autoritás távolléte jellemző. A jelen telematikus dialógusai autoritás és felelősség nélküli beszélgetések. Annak idején anatémával ítélkeztek az dialógusokban létrehozott meglepő információk felett (amilyen például az univerzálé-vita volt). Ezeket az információkat elfojtották, ám azok a felszín alatt tovább kavarogtak. Ma a nyilvános beszélgetésekben létrehozott váratlan információkat mint zajt a dialogikus szövedékből automatikusan eltávolítják, és mondjuk közvéleménykutatások során táplálják őket vissza az adóba. Azok felszívják ezeket és megerősítik velük az eltömegesítés valamint elgiccsesítés tendenciáját. A diskurzusok ma - és ebben különböznek a katolikus középkoréitól - automatikusan az entrópia irányába gördülnek, s csupán ebben a módosított értelemben lehet azt mondani, hogy folyamatosan katolikusabbakká válunk („katolikus” = „kata holon” = mindenkinek). Kivéve természetesen azt az esetet (amelyre most fogok rátérni), hogy a telematikában szunnyadó dialogikus lehetőségeket nem a diszkurzív társadalmi struktúra támogatására használjuk, hanem ellene.

A telematikus gadget-ek (videójátékok, videófilmek, lemezek és kazetták) jelenleg valóban az őket programozó adók támaszaiként funkcionálnak, ezért velük kapcsolatosan jogos az üresség érzete. De nem azért működnek így, mintha ez felelne meg technikai felépítésüknek, hanem mert használóik arra vannak programozva, hogy így használják őket és ne másképp. Technikai felépítésük éppen hogy alkalmas lenne valódi dialogikus működésre. Használóik szétszóródásra vannak programozva, ez az emberek és a képek közötti konszenzus lényege. Ezért használják a telematikus szerkentyűket arra, hogy általuk szétszórassanak. Ez a jellemző technikai felépítés módjával ellenkező használatba vételt jelent, s csak ezáltal alakítják őket azzá, amik. Ha ráébrednénk, hogy mi mindenre képesek a telematikus berendezések, a diszkurzív társadalmi struktúra elleni eszközzé változtathatnánk őket. Hogy ez nem történt még meg, azt az összefogás ellen, a szétszóródás javára kialakult általános konszenzussal magyarázhatjuk. A korábbiakban említett „észrevétlen forradalmárok” feladata ráébreszteni az embereket arra, hogy a telematikus berendezések szolgálhatnak a manapság tapasztalható szétszóródás megvitatására is. Az „észrevétlen forradalmárok” abban bíznak, hogy a telematikus berendezések felépítése meg fogja törni a jelenlegi konszenzust és életrehívja az új, dialogikus konszenzust.

Ha ugyanis az emberek nem szétszóródás céljából fordulnak a telematikához, hanem hogy beszélgetéseik szolgálatába állítsák, akkor a technikai képek jellege hirtelen megváltozik: információkat létrehozó, az emberek által folytatott dialógusokat közvetítő felületekké válnak. Azt a szerepet töltik be, amelyet korábban a lineáris szövegek láttak el a levelezés során. „Levelek” lesznek belőlük. Csakhogy a szövegekhez képest a képek végtelenül nagy mennyiségű információt tudnak átvinni, mivel a felületek végtelen számú sorból állnak. A levélírás „művészete” jószerével veszendőbe ment, ám a telematikusan alkalmazott képek felszínre tudnak hozni egy még nem is sejtett művészetet - mégpedig a képdialógust - mely végtelenül gazdagabb, mint amilyenek a lineáris, „historikus” jellegű dialógusok bármikor is lehettek.

Az a társadalom, amelyben az emberek képek által folytatnának egymással dialógusokat, a művészek társadalma lenne. E társadalom képekbe foglalna dialogikus, előre nem látható és nem látott szituációkat. Olyan játékosok társadalma lenne, akik szimultán játszmákban hoznák létre mindig újabb relációk árnyalatait, a „homines ludentes” társadalma, amelyben az emberi lét nem sejtett horizontjai nyílnának meg. S ezzel még nincs vége. Ennek az alkotó összjátéknak köszönhetően olyan konszenzus jönne létre, mely lehetővé tenné a társadalom számára, hogy a készülékeket a képek segítségével és rajtuk keresztül programozza. Ily módon a készülékek ezt az általános emberi szándékot szolgálnák, vagyis felszabadítanák az embert a munka alól olyan, a többi emberrel játszandó játékra, amelyben mindig új információkat lehetne létrehozni és mindig új kalandokat lehetne átélni. Úgy vélem, az „észrevétlen forradalmárok” ennek az utópiának vannak elkötelezve.

Ha e kitérő után a telematikus berendezésekben szunnyadó lehetőségeket és a telematikus szerkentyűkkel való jelenlegi buta játszadozásokat vesszük szemügyre, akkor jövünk rá, hogy miben téved a kultúrkritikusok többsége. Ők ugyanis azért kísérlik meg bírálni a képszóró központokat, hogy megváltoztassák vagy megszüntessék őket. Ám a forradalmi elhivatottság keresnivalója nem a centrumokban, hanem a buta telematikus masinákban rejlik. Ez az elhivatottság változtatást jelent, mégpedig a szerkentyűk technikájához szabott változtatást, és ha ez sikerül, akkor a centrumok „maguktól” összedőlnek. Csak persze nem históriai, hanem kibernetikai kategóriákat kell használni a bírálat során.

Azt mondtam az előző fejezet végén, hogy a technikai képek dialogikus funkciókká való átállítását hamarosan véghez kell vinni, különben túl késő lesz. A telematikus berendezések azt mutatják, hogy ennek nagyon hamar, talán azonnal meg kell történnie. Az velük való jelenlegi hülye játszadozás viszont arra mutat, hogy az ajánlatos időpontot el is szalaszthatjuk. Mert ahogy ma a telematikus gadgeteket használják, abból csak kozmikus fecsegés és locsogás származik, a banális technikai képek áradata, melyek azon vannak, hogy véglegesítsék az összefogott és szétszórt billentyűző tömeg elemei között tátongó réseket. Nemsokára nem lesz miről beszélgetnünk egymással, ezért most van itt a pillanat, hogy mindezt megbeszéljük.




0. Figyelmeztetés > 1. Elvonatkoztatni > 2. Elképzelni > 3. Konkréttá tenni >
4. Billentyűzni > 5. Beképezni > 6. Jelenteni > 7. Érintkezni >
8. Szórni > 9. Előírni > 10. Megbeszélni > 11. Játszani > 12. Alkotni > 13. Felkészíteni >
14. Dönteni > 15. Uralkodni > 16. Zsugorodni > 17. Szenvedni > 18. Ünnepelni >
19. Kamarazene > 20. Összefoglalás