Vilém Flusser: Az írás. Van-e jövője az írásnak?

[Forrás és ©]



1. Átírás

Ebben a könyvben az írásról szeretnék írni. Ha jól meggondoljuk, nyakatekert vállalkozás. Az írás itt egyszerre tárgy és fegyver, amely a tárgy ellen irányul. Ezt a rendkívül bonyolult vállalkozást a gondolkodáshoz hasonlíthatjuk, ahol szintén gondolat gondolatra irányul. De ez a hasonlat is megmutatja, mi a különbség az utánagondolás és az írásról szóló írás között. Az utánagondolás szóban az "utána" kétféleképpen is magyarázható. Egyfelől olyan törekvésként, amely az utólagos gondolatokat a már elgondoltak után küldi, hogy kissé rendezze azokat. Másfelől pedig olyan törekvésként, amely a gondolatokat a már elgondoltakkal ellenkező irányban ereszti szélnek, hogy amazoknak a nyomába eredjenek. Az írásról szóló írás esetében mindkét stratégia képtelenség: arról ugyanis nem lehet szó, hogy az írást, amelyről írunk, rendbe kívánjuk szedni, elvégre az már rendbe van szedve. Az írásjelek sorokba vannak irányítva, s mindegyikük a neki kijáró helyen áll ebben az egydimenziós rendben. És arról sem lehet szó, hogy nyomozzunk a már megírt után, hisz a betűjelek nem mások, mint nyomjelek (görögül tüpoi). Magát az írásról szóló írást is egyfajta gondolkodásnak kell hát tekintenünk, pontosabban kísérletnek, mely az írást érintő elgondolt gondolatokat új gondolatok segítségével elrendezi, az elgondolt gondolatokat kinyomozza, majd ezeket papírra veti. Ez a cél lebeg előttünk is.

Az írásról való gondolkodást és írást igazából "átírás"-nak* kellene neveznünk. Ez a szó azonban sajnos már más helyen foglalt, és ott "másolás"-t jelent. Nem tesz semmit: Engedelmükkel az "átírás" szót ezentúl az imént javasolt új értelemben használjuk. Vannak, akik az efféle szónyomorítást nyelvi "teremtő erő"-nek nevezik.

Minden leírás "helyes": az írásjeleket helyükre irányító, helyre rakó gesztus. Az írásjelek pedig (közvetve vagy közvetlenül) a gondolat jelei. Az írás tehát a gondolatokat eligazító, helyreigazító gesztus. Mielőtt írna valaki, gondolkodnia kell. S az írásjelek a helyes gondolathoz vezérlő jelek. Az íráshoz való első közelítésünkkor az írás mögött rejlő motívum mutatkozik meg: azért írunk, hogy gondolatainkat a helyes útra tereljük. Első benyomásunk a szövegek szemügyre vételekor tényleg éppen ez az elrendezettség, besorolás. Minden írás helyesírás, s ez vezet közvetlenül az írás mai válságához. Az elrendezésben, a sorakoztatásban ugyanis van valami mechanikus, ezt pedig a gépek jobban el tudják végezni az embernél. Az ember az írást, a jelek elrendezését nyugodtan átengedheti a gépeknek. Nem az írógépre gondolunk itt a szó hétköznapi értelmében, hisz ez esetben még mindig az ember az, aki a gombok nyomogatásával a billentyűzetbe rendezett írásjeleket az írás szabályai szerint sorokba rendezi. A számítógépről (mesterséges intelligenciáról) van szó, amely az elrendezést maga végzi. Az ilyen gépek valójában nemcsak helyesíró, hanem gondolkodó gépek is, s erről mind az írás jövőjével kapcsolatban, mind a gondolkodás tekintetében el kellene gondolkodnunk.

Írás közben a gondolatoknak sorokba kell igazodniuk, mivel leíratlanul és magukra hagyottan a gondolatok körbejárnak. E keringést, mely alatt minden gondolat visszatérhet az őt megelőzőhöz, specifikus szövegösszefüggésben "mitikus gondolkodás"-nak nevezzük. Az írásjelek a mitikus gondolkodásból egy lineárisan elegyengetett gondolkodásba vezérlő jelek. Ezt az irányított gondolkodást ezután megtárgyalandó okokból "logikus gondolkodás"-nak nevezzük. Az írásjelek a logikus gondolkodáshoz vezérlő jelek. Könnyen rájöhet erre az, aki a vezérlő jelek szűkebb értelmét vizsgálja, mondjuk az idézőjelét. Például a "szó", az maga is szó, de a "mondat", az nem mondat. Ilyesmit csak leírni lehet, mivel aki ezt mondja, annak a gondolatai körben forognak. Tágabb, igen jelentős értelemben minden írásjel idézőjel.

De a leírt sorok nemcsak a gondolatokat rendezik sorba, hanem e gondolatokat egyúttal a befogadó felé irányítják. A végpontról kifutnak az olvasó irányába. Az írás indítéka nem csupán az, hogy gondolatainkat eligazítsuk, hanem az is, hogy e gondolatokat máshoz továbbítsuk. Valamely iromány csak akkor éri el rejtett célját, ha valaki mást - az olvasót - érinti. Az írás nemcsak gondolati, befelé forduló gesztus, hanem kifejező, kifelé irányuló (politikai) gesztus is. Aki ír, saját bensőjébe hatol, ugyanakkor kifelé is hat embertársára. Ez az ellentmondásos hatás kölcsönzi az írásnak azt a feszültséget, amelynek köszönhetően a nyugati kultúrát hordozó és terjesztő kóddá vált, és amelytől e kultúra oly átütő erőre tett szert.


A leírt szövegben már első ránézésre is a legnagyobb hatást a sor, az írásjelek vízszintes futása gyakorolja. Az írás itt mint az egydimenziós gondolkodás lenyomata és ebből következően az egydimenziós érzés, akarat, értékelés és eljárás kifejeződése jelenik meg: olyan tudat kifejeződéseként, amely az írásnak köszönhetően az írás előtti tudat szédítő köreiből bukkan fel. Mindannyian ismerjük ezt az írástudatot, mivel a miénk, s már olvastunk és gondolkodtunk is róla.

Ez a könyv nem az első "átírás". Már sokat írtak e témáról, még ha más címen is. Ezekben az "átírások"-ban az írástudatnak különféle neveket adtak. Nevezték már "kritikai"-nak, "haladó"-nak, "számba vevő"-nek vagy "beszámoló"-nak. Mindezek azonban közös nevezőre hozhatók. Az írástudat esetében "történeti tudat"-ról beszélhetünk.

S ez fontosabb, mint hinnénk. Nem úgy áll a dolog, hogy létezik egy történeti tudat, amely különféle kódokban - többek között írásban is - kifejeződhet. Csak az írás, a jelek sorszerű egymást követése teszi lehetővé a történeti tudatot. Csak ha sorokban írunk, gondolkodhatunk logikusan, kalkulálhatunk, bírálhatunk, foglalkozhatunk tudománnyal, bölcselkedhetünk - és cselekedhetünk ennek megfelelően. Előtte minden körbeforog. S minél tovább rójuk a sorokat, annál inkább történetien gondolkodunk és cselekszünk. Az írás gesztusa életre kelti a történeti tudatot, amely minden további írás által erősödik és mélyül, ugyanakkor az írást is a maga részéről tovább erősíti és sűríti. Ez a visszacsatolás az írott szó és a történeti tudat között a tudatnak egyre növekvő feszültséget kölcsönöz, amely lehetővé teszi, hogy egyre előbbre haladjon. Ez a történelem dinamikája.

Ezért aztán tévedés azt hinni, hogy mindig is létezett történelem, mivel állandóan történt valami; hogy az írás csak rögzítette azt, ami történt; és tévedés a történeti időt olyan történelmi periódusnak tekinteni, amely alatt az emberek írásban rögzítették az eseményeket. Mindez tévedés, mivel az írás feltalálása előtt semmi sem történt, minden csak megesett. Ahhoz, hogy bármi megtörténhessék, azt valamiféle tudatnak mint történést (folyamatot) kell érzékelnie és felfognia. A történelem előtti időkben (milyen találó elnevezés!) semmi sem történhetett, mivel nem létezett olyan tudat, amely a történést érzékelhette volna. Annak idején mindent örökös körforgásként érzékeltek. Csak az írás feltalálásával, a történeti tudat megjelenésével váltak lehetővé a történések. Amikor prehisztorikus történésekről beszélünk, utólagos történelmet írunk és az anakronizmus hibájába esünk. Főleg, amikor a természet történetéről szólunk, mert akkor historicizálunk. A történelem az írás és az írásban kifejezésre jutó tudat egyik funkciója.

Az írás, az írásjelek sorokba rendezése mechanizálható és automatizálható. A gépek gyorsabban írnak, mint az ember. Ráadásul: a jelek egymást követésének szabályait (a "helyesírás" szabályait) automatikusan variálni tudják. Az egyelőre még kezdetleges helyesírógépeknél, a szövegszerkesztőknél mindkét jelenséget megfigyelhetjük: az írás gyorsaságát és variabilitását. És a mesterséges intelligenciák a jövőben kétségkívül még intelligensebbek lesznek. A miénket jóval meghaladó történeti tudattal fognak rendelkezni. Jobban, gyorsabban és variáltabban csinálnak majd történelmet, mint ahogy ezt mi bármikor tettük. A történelem elképesztően dinamikussá vált: egyre újabb és újabb dolgok fognak történni, a történések szédítő gyorsasággal követik egymást, s mind színesebbek lesznek. Ami minket illet, az egész történelmet nyugodtan átengedhetjük az automatikus gépeknek. Mivelhogy ezek a mechanikus és automatikus dolgok nálunknál jobb történelmet csinálnak, mi valami másra fogunk koncentrálni. Hogy mire? Éppen ezt taglalja ez az esszé, amikor felteszi a kérdést: "Van-e az írásnak jövője?"


Az első fejezetnek "Átírás" a címe, mivel az első, s azt kívánja megmutatni, hogy itt az írásról kísérelünk meg írni. A szimmetria kedvéért az utolsó fejezetnek "Aláírás" a címe. Ez a szimmetria találkozik az itt követett szándékkal. Úgy tűnhet ugyanis, mintha amellett tennénk le a voksunkat, hogy az írás átváltható egy megfelelőbb kódra és a történeti tudatból átléphetünk egy ma még elképzelhetetlen új tudatformába. Nem erre gondolunk, amikor ezt a fejezetet az "Átírás" szóval illetjük, hanem ellenkezőleg: azt értjük rajta, hogy csak annak van joga az írásról írni, aki előbb aláírja azt is, ami az írásban rejtett elem, aki az írásban érdekelt és később aláírja, hogy rengeteg dolog veszendőbe menne az írás meghaladásával. Csak ennek a személynek van joga nemcsak az írásról, hanem még inkább a többé-nem-írásról írni.

-----------
Jegyzetek

*A németben "Überschrift". <>