Vilém Flusser: Az írás. Van-e jövője az írásnak?

[Forrás és ©]



15. Papírboltok

A papírral nemcsak jó boltot lehet csinálni, de remek üzletekre, sőt üzelmekre is csábít és hív - most azonban azokra a boltokra gondoltunk, amelyek íróeszközöket kínálnak. Mindamellett ezekben a boltokban az előbbi értelemben vett üzlet is létrejön. Mi az írószerboltokra gondoltunk, mivel az írás bukásával ezek is eltűnnek környezetünkből. A papírboltok megkülönböztető kiemelése ellen azt lehetne felvetni, hogy az írás bukásával minden bolt megszűnésre van ítélve. Ha már otthon is képernyőre hívhatjuk a kívánt információt, akkor minden kívánt árut kábel útján a központi elosztó rendszerből megrendelhetünk, s így minden bolt (és város) feleslegessé válik. A papírkereskedésekkel azonban más a helyzet. Nemcsak üzletként válnak feleslegessé, hanem kínálatukkal is. Az informatikai forradalom politikai forradalom: a városra (poliszra) hanyatlás vár; és ugyanakkor kulturális forradalom is: az íráskultúra is leáldozik.

Hogy az íráskultúra hanyatlik, az jól látható a papírkereskedéseken. A kirakatokban az írógépek és még régebbi írószerszámok mellett egyre több a szövegszerkesztő, mely előbbiekről lerí, hogy engednek a funkcionálisabb, papírhulladék nélkül dolgozó mesterséges intelligenciáknak. A papírboltok kirakatai temetni akarják a papírt, nem dicsérni. Ez a temetés az írógépekre nézve a legszomorúbb. Amit bennünk elsiratunk, az nem kőkorszaki billentyűzetük és a gonoszan újra meg újra összegabalyodó írógépszalag, hanem az alfanumerikus memória. Az új billentyűzetek megjelenése és az összetekeredő írógépszalagok eltűnése üdvözlendő ugyan, de az, hogy a betűk, az arab számok és a §, & vagy a $ különös jelei többé már nem kacsintanak ránk - egy titkos összeesküvés, az alfanumerikus kód összeesküvésének tagjai gyanánt -, az bizony szomorú.

Az még nincs pontosan tisztázva, hogyan tároljuk emlékezetünkben a betűket, s hogy a tárolásra létezik-e külön hely az agyban. A probléma maga is kellemetlen: vajon a homo sapiens megjelenésével együtt az agyba, s ennélfogva a földi élet megjelenése óta a genetikai információba már előre bele volt kalkulálva a betűk tárolása? Vagy ez az agyi funkció csak háromezer évvel ezelőtt alakult ki? E probléma megoldása (amely már csak pillanatok kérdése) meghaladja majd a darwinizmust és a lamarckizmust is. Az írógép esetében azonban más gond merül fel. Ott a betűk aszerint osztódnak szét, hogy az írott nyelv sajátossága szerint milyen gyakran fordulnak elő, s úgy, hogy a leggyakoribb betűk a gépelő ujjak számára könnyen elérhetők legyenek: íme az alkalmazott információelmélet jóval az elmélet megfogalmazása előtt. Az írógép adalék az elmélet és gyakorlat közötti dialektika ismeretelméleti problémájához.

Ebben a dologban egy másik dialektika is szót kap. Ugyanis a betűk a gépelés mértéke szerint raktározódnak el agyunkban. Az ABCDE-ből - ha angol vagy német írógépünk van - QWERT lesz. Az írógépek létezése óta le kellett játszódnia egy betűtáncnak a fejünkben, s ennek a koreográfiának betekintést kellett nyújtania gondolkodásunk egy fontos aspektusába. Az agy és az írógép közötti dialektika (a szem és az ujjak közvetítésével) odahatott, hogy az írógép egy része az agyunkba, az agyunk egy része pedig az írógépre vándorol. Az írógéppel agyunk egy része elvész, vagy optimistábban megfogalmazva: egyik agyfunkciónk más célokra szabadul fel.

Igen komolyan vetődik fel (az én és a nem-én megkülönböztetése után) az alany és az objektív világ elhatárolódásának kérdése. Megmutatkozik a többrétegű szürke zóna, amely az állítólagos én-mag és az állítólagos nem-én között tárolódik. Ha levágom a körmöm, ha kivetetem a vakbelem, ha amputálják a karomat, vagy minden szervemet mesterségessel helyettesítik, elmozdul-e vajon a határ köztem és a világ között? És mi történik akkor, ha elveszik tőlem a pipámat, a régi öltönyömet vagy az egész házamat? A szürke zónában ontológiailag nincs különbség a testem és a tárgyaim között: a körmöm még távolabb esik az én-magtól, mint a pipám. Mutatis mutandis ugyanez érvényes emlékezetemre is. A körmöm még távolabb van az én-magtól, mint az emlékezetemben tárolt Shakespeare, noha a körmök látszólag belülről nőnek kifelé, Shakespeare pedig kívülről befelé jut el a szürke zónába. Ha az írógép eltűnik, valami kiesik a szürke zónából. Ez a Valami pedig a saját én-maghoz közel áll. Ha erről az én-magról kiderülne, hogy csak mítosz, méghozzá a befelé sűrűsödő szürkezóna magja, akkor az írógép eltűnését az Én elszegényedésének kell tekintenünk. Ez az egyik vetülete annak a döbbenetnek, amely akkor fog el bennünket, amikor az írás alkonyát gondoljuk át.


Nem minden íróember gépel, de a gépelők közül sokan írnak kézzel is. ők nem kötődnek olyan szorosan az írógéphez, mint az előbbi típus. Néhányan úgy vélik, gépelni tanulni kell (akárcsak úszni), s az úszó- és gépelési tanfolyamok csak alátámasztják ezt a nézetet. A "szakképzett gépíró" külön foglalkozási ág. Ezt a tévhitet az informatika oszlatja el, s világossá teszi, hogy a gépelés esetében automatizációról (vagyis bensővé válásról, beidegződésről) van szó, amelyben az írás, akár a járás vagy a beszéd, olyan gesztus, mely során elfelejtjük, hogy egyáltalán tanulás útján szereztük meg.

Hogy az íróemberek nem csak gépelnek, az a papírboltról is lerí. Itt az írógép mellett különféle írótollakat, géppapír és másolópapír mellett más papírokat is árusítanak. Ami a tollfajtákat illeti - ezek közül némelyik már ingyen jár -, a papírkereskedés kontextusában sokszínűségük érdemel figyelmet. Ez ellentmond az írás lényegének és a rajzolásra emlékeztet, amelytől évszázados fejlődése során az írás függetlenedett. A tollak archaikusak, mivel a stílusra (a "toll" franciául "stylo") és a rajzolásra emlékeztetnek. Kiderül, hogy csak az írógép felel meg a valódi írástudatnak, ahogy ez más szinten a könyvnyomtatásra érvényes. Aki kézzel ír, az íráskultúra határterületén jár, ott, ahol még a kalligráfia és a grafológia, ez a két, a középkort idéző olvasásmód működik. A kézírás közelebb áll az ókori feljegyzéstöredékekhez, mint a számítógépes programokhoz. Az, hogy a könyvnyomtatás és az írógép megléte ellenére még mindig létezik kézírás, a megszokott gesztusok rugalmatlanságának köszönhető. Könnyen lehet, hogy az írás gesztusa e rugalmatlanságból eredően még az informatikai helyzetben is sokáig fennmarad, akár a funkciómentes vakbél. Sovány vigasz.

A ceruzáknál, golyóstollaknál és töltőtollaknál érdekesebbek a papírkereskedésben kínált írópapírok. Ezeket laponként, mennyiségre vagy összefűzve árulják. A füzetek között a legérdekesebbek a jegyzetelésre valók. A "jegy", "jegyzet", "jegyzetelő" a "gnoscere" ("tudás") szóból ered. A jegyzetfüzetek a tudományt szolgálják, a bele írók pedig jegyzők. Vannak olyan jegyzetfüzetek, amelyekbe belenyomtatják az adott év heteit, napját és óráit. A "kalendárium" szó, amellyel illetjük őket, félrevezető. A jegyzetfüzettel ugyanis a történeti tudat kellős közepén találjuk magunkat. Vannak azonban kalendáriumok (a hónapokat illusztráló színes képekkel), amelyek a történeti tudattól a mitikus előidőkbe utalnak. Ezekkel a képes kalendáriumokkal szöges ellentétben a jegyzetnaptárak nem a szemlélődést, a pihenést szolgálják, hanem a történeti cselekvést. Ezért pontosabb őket "agendák"-nak nevezni. A jegyzetnaptárakat tekinthetjük a minden írásnak megfelelő történeti tudat és tudás modelljének.

A jegyzetnaptárt három szempontból vizsgálhatjuk: az év kezdete, az év közepe és az év vége szerint. Az elsőből átláthatjuk az év struktúráját, amely minden történeti cselekedetnek ki van téve, vagyis a szabadidő időszakait és határait. A második szempont alapján jövőre vonatkozó terveket kovácsolhatunk, a szabad terek jutnak előtérbe. A harmadik szempont két dolgot tesz nyilvánvalóvá: a kipipált terveket és az év történetét. Ha egybevesszük a három nézőpontot, kiviláglik a történeti szabadságfogalom, és ebből következően a történeti tudat belső ellentmondása. A jövőre irányuló tekintet szabad tereket lát, a múltra irányuló feltételeket, a lineáris időbe belefonódó tekintet pedig lehetőségeket és valószínűségeket. Ezért magyarázza a visszatekintő tudás a történelmet kauzálisan, a prognosztizáló pedig finalisztikusan. Lesz ami lesz, de minden úgy lett, ahogy lennie kellett. A jegyzetnaptár feltárja az ellentmondás magját: nem enged meg semmilyen szempontot a jelenlegi történetin kívül.

Ha a jegyzetnaptárt az év végén elölről hátrafelé fellapozzuk, egy életrajzot látunk magunk előtt. Ha hátulról előre olvassuk (kalandos vállalkozás), akkor a tervekkel szembehelyezkedő feltételek és véletlenek szerint működő világ tárul a szemünk elé. Mindkettő egy előre nyomtatott raszter azonos hátterében jelenik meg. Ha a jegyzetnaptárt egyszer felváltják a funkcionálisabb memóriák és az elágazásos futurizációk, és a felírt jegyzetek helyett komputált adatok hívhatók le, akkor a papírséma eltűnik, hogy helyet adjon a láthatatlan programoknak. Új szabadságfogalom váltja föl a történetit (vagy nem is fog ilyen létezni), s kauzális és finalisztikus magyarázatok helyett funkcionálisakat fogunk kapni (ha még egyáltalán szükség lesz bármiféle magyarázatra). A történeti tudat drámaisága (komikuma és tragikuma), ahogy az a jegyzetnaptárból kiviláglik, átadja a helyét egy más életérzésnek.

Ami a jegyzetnaptárra érvényes, érvényes mindenféle füzetre is. Ezek átmenetileg még a szabadság üres játszóterei, amelyek a lineáris idő folyamán annak rendje és módja szerint, feltételekkel és véletlenekkel töltődnek ki. Ha a papírkereskedések feleslegessé válnak, mivel a füzetek is azzá váltak, akkor fölösleges lesz ezen a tragikomikus ellentmondáson törnünk a fejünket.


A papírboltokban tartanak még - az írógépek, tollak, gép- és mindenféle papírok mellett - irodai eszközöket is: gémkapcsokat, irattartókat és ragasztókat. Ezek együttesen nyújtanak betekintést az irodalom univerzumába. Különösen a törlőgumi teszi nyilvánvalóvá a különbséget az írás előtti emlékezet, a szöveg és számítógép között az információ törlésének tekintetében. Az alábbi gondolatok talán Freud elfojtás-elméletét mint pre-alfabetikus jelenséget igazolhatják: a gépelési hibára rágépelhetünk (elfojthatjuk), de ki is törölhetjük. A jelen esszé szabott határait figyelembe véve mégis ajánlatos az íróeszközök világába teendő efféle kirándulásnak ellenállni.

Az íróeszköz a papírkereskedésből az íróasztalra, onnan pedig a papírkosárba vándorol. A papírkosár tartalma a szemétbe kerül, a szemétből a természetbe, hogy onnan esetleg új íróeszközként újra visszajusson a papírboltba. De a papírkosárból a papírkereskedésbe vezető visszaút földalatti út, és nem hatol el az írástudatig. Bizonyos mértékben talán illetlen is a papírkosár-fázis után még íróeszközről beszélni. Már a papírkosárban sem érdemli ki igazán ezt a megtisztelő elnevezést. A valódi íróeszköz életét a papírboltban kezdi. Az íróasztalról a papírkosárba vezető úton pedig bevégzi az életét.

Ha az íróeszköz életrajzát kívánjuk megírni, e természet abszurd köreiből kilökődő, a kultúrán és a szeméten át a természetbe visszakerülő dologét, akkor az egy írásról szóló irat lesz. Mert az "íróeszköz" fogalmát igen széles értelemben foghatjuk fel. Átfoghatjuk az egész íráskultúrát. Az íráskultúra életrajza (mondjuk a nyugati történelemben) így olyan lesz, mint egy nyíl, amelyik egy papírboltban tűnik fel, hogy aztán a papírkosárban kössön ki. És a földalatti szektor, az abszurd kör elhallgatott része csak a papírkosár után, csak az informatikai helyzetben válik újra láthatóvá. Mi valószínűleg az első nemzedék vagyunk, amelynek módjában áll a nyugati kultúrát a papírkosár szemszögéből megírni. Ezért ha a jövőbe tekintünk, csak a szemetet látjuk a papírkosár mögött. Az eljövendő nemzedékeknek nagy fáradsággal ki kell mászniuk a papírkosárból és remélhetőleg az egész cirkuszt áttekinteniök.


Azon kísérletünk, hogy a papírkereskedést és valószínű eltűnését fenomenológiailag összefoglaljuk, eddig töredék maradt. A papírkereskedés lényege, az íróasztal, amelyre az egész ügylet irányul, nem hagyható tovább figyelmen kívül.