Vilém Flusser: Az írás. Van-e jövője az írásnak?

[Forrás és ©]



17. Szkriptek

Újabban léteznek szövegek, amelyek nem a kiadónak és ezen keresztül az olvasónak készülnek, hanem a rádió-, tévé- és filmproducereknek, rajtuk keresztül pedig a nézőknek és a hallgatóknak. Azokat az embereket, akik ilyen típusú szövegeket gyártanak, script writersnek nevezzük, ami etimologikusan körülbelül "írásvéső"-nek felel meg, új jelentésének azonban nincs igazi magyar megfelelője. Ez a fejezet ezeknek az embereknek a helyzetébe kíván belehelyezkedni. Nem könnyű vállalkozás, mert meglehetősen veszélyes terepen mozognak, olyan lejtőn, amely hídként köti össze az íráskultúra fennsíkját és a technikai képek kultúrájának szakadékát. Ezért a script writerek újra meg újra elbuknak, és közel állnak ahhoz, hogy fejjel lefelé a szakadékba zuhanjanak. Kötéltáncos módjára megkísérelnek írásakrobatikával egyensúlyozni a szöveg és a kép (a szöveg és a hang) között. Ám ez nem sikerül nekik, mert a kép vonzástere húzza őket. Cirkuszi mutatványuk azonban nem a nyilvánosságnak szóló látványosság, mert a médián belül játszódik le és először ki kell vonni (ki kell fejteni) őket a média outputjából (a "programjá"-ból). Ha a szkript nyilvános cirkuszi játék lenne (a script writerek a média Colosseumában lépnének a közönség elé), akkor kiáltásuk hallhatóvá válna. A halódó íráskultúra terét kitöltené velőtrázó sikolyuk: "morituri te salutant."


A szkript keverék: félig egy még eljátszásra váró dráma szövege, s így Szophoklész utóda, félig pedig apparátus-programozás, s így a mesterséges intelligenciák által készített programok elődje. A múltból nézve a szkript-írót dramaturgnak tekinthetjük, a jövő szemszögéből viszont egy félig automatizált szövegszerkesztőnek. De mint minden kiméra, a szkript-író is önálló életet él, még ha az átmeneti jellegű és kísérteties is. Nem lennénk hozzá igazságosak, ha egy informatizálódó Szophoklészt látnánk benne, méghozzá egy ingatag kötéltáncos képében. Hogy átéljük helyzetét, meg kell kísérelnünk belé helyezkedni.

Először is különböztessük meg a rádiós szkriptet a többitől. Miközben a többi a fehérlő képhez igazodik, addig a rádiós szkript a láthatatlan beszélőhöz. Ez az esszé az imént azt a feltételezést hangoztatta, hogy a jövőben bármily természetű hang a kép kegyeit fogja keresni. A rádió, a lemezjátszó és a magnó e feltételezés értelmében megnyomorodott és a képek által amputált kommunikációs eszközzé válik, amely csak azért marad fönn és gyarapszik tovább, mivel egyelőre még olcsóbb a neki megfelelő audiovizuális eszközöknél. Ez a feltevés támadható, elvégre nem igazolta-e magát a rádió a tévé-dömping ellenére is, és nem vívott-e ki magának az információs struktúrában külön helyet? A hordozható rádiókészülék, a hifi-berendezések és a walkman jelenlegi áradata azonban gyaníthatóan csupán átmeneti rendellenesség. Ha majd egyszer a képek akár egy karórán is megjeleníthetők lesznek, s az abból kiszűrődő hang annyira plasztikus, hogy túlszárnyalja a fület érő többi rezgést, a képmentes üzenet fölösleges lemondásnak fog bizonyulni. A rádióadások forgatókönyvírói előtt nem áll fényes jövő.

Kár, mert minden szkript-író közül ő áll legközelebb a dramaturghoz. Akárcsak Shakespeare, ő is a saját szavát küldi az éterbe, s akárcsak Shakespeare-nél, a szöveg kelti föl a hallgató érdeklődését, ha tetszett a műsor. Ezek a hasonlóságok azonban végesek. A Macbeth szövegét elolvashatjuk a színházi előadás előtt, után, de attól függetlenül is, s minden alkalommal más üzenet jut el hozzánk. Ha előbb olvassuk a szöveget, megpróbáljuk a drámát magunk elé képzelni. Ha utólag, akkor iparkodunk megállapítani, az előadás során mennyit változott a szöveg. Ha az előadástól függetlenül olvassuk, akkor dedramatizálunk. Abban a ritka esetben, ha egy rádiós szkript kerül a kezünkbe, az a kellemetlen érzésünk támad, hogy a szöveget kiszakítottuk kontextusából - az adás és az egész rádióműsor kontextusából: a szöveg nem áll meg a saját lábán. Ha mégis zárt egészet alkot, akkor a szkript "rossz", mert nem tölti be a műsorban a ráeső szerepet. A szkript összevetése a dramaturgiai szöveggel a lelkiállapotunkban beállt mélyreható változásra utal. Már nem drámaian élünk, hanem jóval inkább programszerűen.

A dráma cselekmény, a program viselkedési előírás. Még a legszenvedélyesebb drámák (például a passiójátékok) is együttérzést és félelmet kívánnak felébreszteni bennünk, tehát cselekvési motívumokat. A legkülönfélébb cselekményekkel megtűzdelt műsorok izgalmat keltenek, érzelmeket, szenvedélyt szeretnének kiváltani, hogy aztán hagyjuk magunkat tőlük irányítani. A drámai életérzés a minden tett egyszeriségébe és visszavonhatatlanságába vetett hiten nyugszik, azon, hogy minden elmulasztott tettünket végérvényesen elmulasztottunk. Ez a történeti tudat életérzése. A programszerű életérzés az örökös ismétlődésnek, minden cselekedet közömbösségének a hitén nyugszik. Ezt a hitet a műsorok mindig újra és újra igazolják. Ez már a történeti tudat utáni kor életérzése.

A rádióműsorok szkript-írója bármennyire hasonlítson is a dramaturgra, programszerű érzésekkel ír. Ezért (nem pedig a rádió bekövetkező válsága miatt) jövője sötét: nem drámai hangulatban ír, míg az írás drámai gesztus. Amikor szkriptjét írja, meghazudtolja önmagát. A rádiós szkript-író egy különösen ártalmas negatív dialektika áldozata.


A rádiós szkript rémképénél jóval egyszerűbb a többi szkript esete. Ezek ugyanis már nem textusok, hanem pretextusok. Ezt a fogalmat teljes értelmében használjuk: mind "ürügy/kifogás" ("prae-tendere" - "elámítani"), mind "előszöveg" jelentésében. Ezeknek a szkripteknek az esetében betűsorokról van szó, amelyeket képekbe kell átkódolni. Az ábécé náluk segédkóddá vált. A cél az, hogy képek szülessenek. Az íráskultúrából kivezető úton az ábécé tulajdon ellentétébe csap át. A képekből keletkezett, hogy azokat meghaladja, s most visszatér hozzájuk, hogy újrateremtse őket. Ha az íráskultúra egészét egyetlen, háromezer éven át futó sornak tekintjük, láthatjuk, hogy olyan hurok, mely a képektől indul ki, hogy a végén oda is térjen vissza.

A képek ürügyévé lefokozott, betűkből álló szöveg nem lehet más, mint átmeneti jelenség. A szkript azért íródik, mert egyelőre még mindenhol betűrend szerint hitelesített készülékek működnek: írógépek, word processorok és az ábécét tároló számítógépek például. Tékozlás lenne ezeket a készülékeket használatlanul heverni hagyni. Ahogy például a századfordulón egyre ritkábbá vált a lóvasút, míg az autók egyre gyakoribbá, úgy a közeljövőben egyre kevesebb ilyen típusú műszer lesz, s egyre több az új kóddal ellátott. Rövidesen nem kell már lovaskocsin futnunk a képek elé, s a szkript is átadja helyét működőképesebb kódolású képelőírásoknak. A szkript ezért duplán is ürügy: úgy tesz, mintha szöveg lenne, miközben valójában képprogram; és úgy tesz, mintha az ábécének még lenne szerepe a képkultúrában, miközben valójában az ábécének csak a nyersanyagát használja ki még az utolsó pillanatban, mielőtt az végérvényesen eltűnne a láthatárról.

A szkript a szöveg hattyúdala: melankolikus búcsú az irodalomtól, s ezzel együtt a szó szoros értelmében a történetiségtől. A szöveg lényege az, hogy az olvasónak szól. A szkript már nem ezt teszi. A szöveg lényege, a kemény mag, a szkriptekből már eltűnt. Ezek már csak kódszerű szövegkísértetek, amelyek az íráskultúra végóráján az irodalom sírja körül lebegnek, mielőtt a beköszöntő informatikai kultúra megtisztítaná tőlük a levegőt.

Így festenek a betűsorok utolsó stádiumukban, amelyek fejlődésük kezdetén még a történetiség irányába hajtottak minket: tépett sorcafatok, amelyek között rés tátong. A diszkurzív, kritikai gondolkodás újra és újra jelentkezik bennük, hogy a fölbukkanó képek ismételten brutálisan megszakítsák őket. A hosszabb lélegzetű diszkurzus, amely az első szövegeket jellemzi, mára már kifogyott a szuszból. Joggal beszélhetünk hát távirati stílusról, s eközben ennek egy sajátos szépségét fedezhetjük fel, méghozzá a kapkodás szépségét. De ennek az írásmodornak staccato-struktúrája, legyen az bármily vonzó, maga sem más, mint ürügy: engedmény az új, digitális kódnak. Az írás gesztusának ideálja a legato, a különböző elemek sorba kötése. A szkript ezt az ideált mint elérhetetlent, feladja. Ha feladjuk az írás ideálját, mivel azt elérhetetlennek tekintjük, az írást magát is föladjuk. Azzal az ürüggyel, hogy az ember fordított irányba, szaggatottan is írhat, tehát a kalkulálás és a komputerizálás irányába, mégis tovább íródnak a szkriptek. Ez már rémtörténet, hisz csak gerinctelen kísértetek képesek efféle kificamodásokra: kificamodásokra, amelyek a kritikai gondolkodást vissza kívánják vezetni a kritikátlan kontempláláshoz.


Természetesen az írás által támasztott ideál elérhetetlen. Nem létezik legato. Nem tudunk igazán gördülékenyen írni, különösen azóta nem, hogy tudjuk, minden hullám cseppekből áll. "Kvantálni" kellett volna, már jóval azelőtt, hogy a szót feltalálták volna. A tudományos szövegek ezért már régóta nem alfabetikusak. Alfanumerikusuk, hogy egyre numerikusabbak legyenek, s egyre kevésbé alfabetikusak.

Az egyenletek írása egészen más valami, mint a szkripteké. Ha algoritmust írok, akkor az ábécé határáig jutok el s megkísérelem, hogy e határon túl a kritikai gondolkodás irányába haladjak. Amikor szkriptet írunk, akkor a kritikai gondolkodást a kritikátlanul kontempláló képek szolgálatába állítom. Ezúttal a diszkurzív gondolkodás megcsúfolásáról van szó, az írás szellemének elárulásáról. Éppen mivel tagadhatatlanul létezik felszíni hasonlóság a matematikai kód és az új kód között, okvetlenül utalnunk kell a két szándék közötti alapvető különbségre. A numerikus kód célja az, hogy az ábécét maga előtt terelje, a digitálisé pedig az, hogy megszabaduljon az ábécétől. A szkript a digitális kódra kacsingat.

A szkript esély arra, hogy az írók elhagyják a süllyedő hajót. Ez formailag és egzisztenciálisan egyaránt érvényes. Aki szkriptet ír, testestül-lelkestül átadta magát a képkultúrának. Az pedig, az íráskultúra szemszögéből, maga az ördög. A szktipt-író a szó szoros értelmébe ezt az ördögöt szolgálja, vagyis betűket bocsát a rendelkezésére. Kiragadja a betűket az irodalom süllyedő hajójából, hogy a kép ördögének áldozza fel őket. Szó szerint elárulja a betűket az ördögnek. Hogy a filozófus Julien Benda a "La trahison des clercs" szóösszetételen ezt az árulást értette-e, kérdéses ugyan, de ha láthatná a jelenlegi film- és tévéműsorokat, biztosan erre gondolna. Az írók, az értelmiségiek egyetlen árulása sem irányul egyértelműbben a történetiség szelleme ellen, mint az, amelyet a szkript-író követ el. Ennek az árulásnak a következményei mindenhol jól láthatók.

A lineáris történetiség a szkripttől vezetve a képbe torkollik, hogy ott az örök ismétlődés elve szerint működjék. Ez a valódi oka annak, hogy egyes szkripteket forgatókönyvnek hívnak. Ezek olyan könyvek, amelyeknek sorait körökbe kell forgatni. Ez a forgás sikerül, mert e könyvek mögött apparátusok állnak, amelyek a sorokat összekuszálják, hogy képekbe kódolhassák át őket. Így árad vissza a képekből háromezer évvel ezelőtt kiszabadult történelem a szkript hajszálerein át a képbe. A szörnyű ebben az, hogy közben a történelem menete is fölgyorsul. Az apparátusok egyre mohóbban szívják magukba a történelmet szkriptek formájában. A szívóhatásra a történelem kapkodni kezd, s a képek örvényébe kerül. A történelem menete sosem volt ennyire lélegzetelállítóan gyors, mint amilyen a képelőállító apparátusok feltalálása óta. Hisz végre van konkrét célja a történelemnek, amely felé rohan, mégpedig az, hogy képekbe ültessék át. Egyre nyilvánvalóbb, hogy minden történés azzal a céllal történik, hogy "felvegyék".

Ott állnak tehát a szkript-írók a történelem kijáratánál és az apparátusok ajtajában. Azért, hogy az apparátusok megkaphassák a szükséges inputot, felgyorsítják a történelem outputját. Kiszolgáltatják a történelmet az apparátusoknak, és így azokra hagyják az események értelmét. Mindennek értelmet a képek kölcsönöznek. Ez a történelem szörnyű elárulása, amelyet a szkript-író követ el. Hogy ezt nem érzékeljük lépten-nyomon, annak az az oka, hogy a tévé előtt vagy a moziban ülve történeti tudatunkat már éppen elveszítettük. A szkript-író, aki gladiátorként a média cirkuszában az írást hálójába befogja, hogy elfojtsa, e fojtásba maga is belefullad, s csak azért nem kelt semmi megdöbbenést, mivel magunk is öntudatlanok s eszméletlenek lévén a képek mögött nem is érzékeljük őt. Nem érzékeljük azt a hozzájárulást, amelyet az ábécé nyújt még mindig a képeknek. Ebben az igen lényeges tekintetben már magunk is analfabétává váltunk.

Miközben az ábécé lebukó napjától még mindig kissé megvilágított képeket bámuljuk, a hátunk mögött valami új kel föl, amelynek első sugarai már elérik játékterünket. Platón barlangjának rabszolgáihoz hasonlóan nekünk is meg kell fordulnunk, hogy az újjal szembenézhessünk.