Vilém Flusser: Az írás. Van-e jövője az írásnak?

[Forrás és ©]



14. Újságok

Az újságokról szóló áttekinthetetlen irodalom és a számtalan, az egész földgolyón elterjedt újságíró-iskola arra a furcsa tényre mutat, hogy a tévé, a rádió és a heti magazinok dacára még mindig léteznek ezek az összehajtogatott röpiratok, amelyek naponta berepülnek a házunkba. Vagy szárnyszegetten, erre a célra készített kalitkában várják nap mint nap, hogy lépre csalhassanak bennünket. Ennek oka valószínűleg nem csak az, hogy az újságpapír csomagolásra is alkalmas - ez két okból is elégtelen magyarázata a ténynek. Először is, van jobb csomagolópapír, s az újságpapírba tekert hússzelet legalább annyira ósdi látvány, mint a lóvasút. Másodszor e magyarázat nem elég elegáns ahhoz, hogy az újság jelenségének kutatói komolyan foglalkozzanak vele. Annak ellenére, hogy előrehaladott technikát alkalmaznak, hogy az újságoknak megfelelő írásmód a legújabb információ- és kommunikációelméletek alapján egyre finomul, s hogy előállítását és terjesztését egyre rafináltabb rendszerek irányítják, ósdi-e annyira az újság, mint a lóvasút? A sajtótudomány szakemberei jóval mélyebb és átfogóbb magyarázatokkal szolgálnak, hogy a nyomtatott újságpapír fennmaradását igazolják és hosszú életet jósoljanak neki, annak ellenére, hogy az elektromágneses informatizáció egyre szélesebb körben terjed.

E mély és átfogó magyarázatok (amelyekbe itt most nem mélyednénk bele) mit sem változtatnak azon a tényen, hogy valójában már meg kellett volna szűnniük az újságoknak. De van egy banális magyarázat arra, miért is nem tűntek még el: noha látszólag változatlanul mentették át magukat az elektromágneses információáradatba, valójában éppen az ellenkezőjévé váltak annak, amik korábban voltak. A rádió és a többi új médium megjelenése előtt az újság a többi médiumhoz (a könyvhöz, a folyóirathoz stb.) képest múlékony, átmeneti és gyorsan meghaladható memória volt. A feledésre volt bízva. Semmi sem volt annyira ósdi és meghaladott, mint a tegnapi újság. Később aztán az új médiumok viszonylatában tartós emlékezetté vált, amely ugyan időben csak utánasántikál a többinek, de rögzíti a képernyőn látottakat és a hangszóróból hallottakat. Bár ezt máshol tartósan rögzítik hang- és videószalagra, egyelőre azonban ezek az új emlékezetek még nem jutnak el tömegesen az adóállomástól a befogadóig, hanem egy helyre torlódnak és türelmesen várnak arra, hogy megfelelő elosztó csatornákat találjanak. Nem a rádióval vagy a televízióval vetekszik az újság, hanem ezekkel a szalagokkal. Nem az a meglepő, hogy még vannak újságok, hanem az, hogy a médiumokban közlekedési dugó keletkezik. Tehát erről a megváltozott és átmenetileg videó- és hangszalaggá változott újságról kell elgondolkodnunk.


A tartam kérdéséről van tehát szó. A tartam más kategória, mint az "idő". Az elektromagnetizáltság óta az "újság" kifejezés helyett inkább "tartósságot" kellene használnunk. Ami az újságban megjelenik, annak tovább kell tartania a rádión és televízión sugárzottaknál, tovább kell megmaradnia a befogadó jelenében. Az elektromágneses adók körülbelül ugyanazt az üzenetet sugározzák, mint az újságok, de mivel az előbbiek dokumentálatlanok (immateriálisak), szünet nélkül átfutnak az időn, anélkül, hogy a jelenben megállapodnának. A befogadó rákényszerül, hogy az üzenetet menet közben rögzítse emlékezetében és tárolja későbbi felhasználásra. Az újságpapír ezzel szemben mesterséges memória, amely forgatható, gyűrhető, vágható, röviden: megfogható. A befogadó emlékezőképessége kevésbé lesz megterhelve. Így a papír, összehasonlítva a márvánnyal vagy az érccel, ugyan mulandó memória, az elektromágnesesség viszonylatában azonban az emlékezet tartós támasza - amíg a szalagok és lemezek át nem veszik ezt a szerepet.

Az "időtartam" fogalma az időn túl annak a bizonyos "nunc stans"-nak (az álló Jelennek) az irányába mutat, amely az örökléttel rokon. Hogy az újság "tartóssággá" vált, egy, az örökre utaló üzenetté, azokban, akik írják, talán tudatosodik, a befogadókban azonban aligha. A befogadó számára ugyanis az újság megőrizte röpiratjellegét. Az olvasó csak átfutja az újságot. Ez az egyes újságot írók és az olvasók zöme között beállt szakadás még kérdésesebbé teszi az újsággyártás fennmaradását, mint az elektromágneses adók konkurenciája. Hogy ezt a törést átmenetileg áthidalják, a layout (az újságoldal felszíni elrendezése) megpróbálja vizuálisan elkülöníteni a tartósságra érdemest a többi cikktől: azt remélve, hogy az olvasók egy része az így tartósnak nyilvánított szövegeket majd másképpen kezeli (mondjuk kiollózza), mint a többit. Ezáltal belső ellentmondás támad az újság tartalmában: egy része a könyvtárban, a java pedig a papírkosárban végzi. Tehát ezek szerint két típusa van az újságírónak: egy részük a könyvtárak számára, más részük pedig a szemétkosár számára dolgozik. E kritérium alapján pedig az újságok két típusba sorolhatók: a könyvtári és papírkosári csoportba.

Lazád fogalmazva a papírkosárnak dolgozókat "újságírók"-nak, amazokat pedig "lapmunkatársak"-nak nevezhetjük. Az előzőket alkalmazottakra és "külsős-kötetlen" újságírókra oszthatjuk, az utóbbiakat pedig állandó és "alkalmi" munkatársakra. Hiba lenne azonban ezt a felosztási kísérletet minősítésnek tekinteni, s a munkatársakat mondjuk többre értékelni az újságíróknál (ahogy ezt egy szűk elit a maga részéről meg is teszi), vagy az újságírókat nagyobbra taksálni a munkatársaknál (amit az újságot felületesen átfutó olvasó meg is tesz). Az újságot írók ezen ajánlott felosztása értékítélettől mentes, s ez annyit jelent, hogy az írásnak e fajtájához közömbösen viszonyul.

Ez a közömbösség (tudományosság) kiáltó ellentétben áll mind az újságírók, mind a munkatársak konok elkötelezettségével. A munkatársak, a tartósan alkalmazott írók elkötelezettsége az írás látóköréből azonnal kiviláglik. Ezek az emberek rendelkeznek történeti tudattal, az időben folytatott tevékenységükkel az öröklétbe kívánnak bevonulni, legyen szó akár gondolataik, akár az újságban kinyomtatott nevük fennmaradásáról. Számukra az újság jármű, amelynek segítségével átfurikáznak a múló időből a maradandóba, s magukkal rántanak jó néhány olvasót is.

Az újságírók, a papírkosárnak alkalmazott írók elkötelezettsége az írás szempontjából már felfoghatatlan. Olyan emberek ők, akik szélsőséges esetben képesek életüket is kockára tenni azért, hogy mondjuk háborús élményeiket az újság közvetítésével a papírkosárba utalják. Nem valami olyasmiért, ami a sajátjuk (legyen az gondolat, érzés, érték vagy akár a nevük), hanem egy információért képesek az életüket odadobni. Ezek az újságírók a beköszöntő információs társadalom hősei, amely a tartósságot feladta, és amelynek a számára az idő többé nem történelmileg strukturált valami. Az újságíró hősi alakja körül a jövőben egy egész mitológia sűrűsödik össze, s már ma is megfigyelhetjük, miként programozódik ez a mitológia.

A történeti tudattal rendelkező lapmunkatársak a könyv- és levélíróktól csak médiumuk, az "újság" által különböztethetők meg. Olyan írók ezek, akik megkísérlik, hogy kinyújtsák kezüket a másik felé, s együtt változtassák meg és hidalják át a világot. Az újságírókat azonban más fából faragták. A 19. században, amikor még egyáltalán nem léteztek elektromágneses médiumok, az első "informáló" embereket a fotográfusokkal együtt képezték, tehát olyan valakik voltak, akik új tudatosságot segítettek kifejlődni. Ez a szoros kötődés, ez a szellemi rokonság az újságírók és a fotósok között az újság lapjain is megmaradt. Ez a zsurnaliszta újságcikk szövege és illusztrációja közötti szoros kötődés alapvető oka. Ám az elektromágneses tendencia következtében a zsurnaliszta igazi médiuma a rádió, de még inkább a televízió. Amióta azonban az újság tartóssággá vált, egyre nyilvánvalóbban vándorolnak el a zsurnaliszták az újságtól az új médiumokba (ahol a jövőbeni hősök lesznek). Az újság pedig egyre nyilvánvalóbban a munkatársak játékterévé válik, éppen olyan irattá, amely tartósan nem menthető meg. A "tartósság" nem illik bele az informatikai szituációba.


Az újságról, a sajtóról mint ún. negyedik hatalomról beszélni ma már anakronizmus. A 19. században azonban - de még a huszadik század első felében is - nemcsak indokolt volt ez az állítás, hanem profetikus is. A sajtó - a múltból nézve - a "negyedik" hatalom: utolsóként csatlakozott a három politikai hatalomhoz (nevezzük őket bárhogy is). A jövő felől nézve az újság az "első": benne mutatkozott meg először, hogy a hatalom ott van, ahol az információt előállítják és szétosztják. Ez a magyarázata a mindent átfogó újságóriások és újságpolipok kialakulásának, melyeknek lassan bomló tetemei még mindig rontják a levegőt. A hatalom ott székel, mint időközben megtudtuk, ahol az információk a szanaszét szórt elemek összerakós játékában létrejönnek. A sajtó hatalmáról ma már csak nosztalgiával beszélhetünk. A sajtó már semmi több, mint a mai döntési központok előfutára.

Ez mindenekelőtt a következőkből derül ki: a sajtó a hagyományos politikai kategóriákkal dolgozik, míg a jelenlegi döntési központok kibernetikailag ragadhatók meg. Még mindig vannak újságok, amelyek egy párt szócsövei, s vannak mások, amelyek pártonkívüliségüket vagy pártok felettiségüket hangsúlyozzák, s eközben nem mondják meg, kinek az érdekében beszélnek. Még mindig vannak kritikusok, akik az újságból politikai véleményt próbálnak kiolvasni, amögött pedig kimondatlan érdekeket. A mai hatalmi helyzetben az egész kísérteties jelleget öltött. A döntési központok automatikussá váltak, komplexen egymásba nyúlnak át, s a megszületett döntések politikailag már nem kifejezhetők: Már nem érdekek funkciói, hanem más apparátusfunkciók funkciói. A sajtó elkendőzi ezt, mert az egyre gyengülő politikai hatalomba csimpaszkodik - a túlélés érdekében. Ha már nem lenne újság, csak televízió és rádió, a hatalom jelenlegi depolitizáltsága és kibernetizáltsága egyértelműbben kiviláglana.

A sajtót nem hatalomnak, hanem olyan utolsó kísérletnek kell tekintenünk, amely a leváltott hatalom életben tartására irányul. Úgy tűnik, mintha a leváltott hatalmak az újság által még kifejezhetnék magukat, miközben a valóságban már nincs többé szavuk. A televízió politikai műsorai már erre utalnak. Ott már a politikai artikulációt áthatja az új, informatikai tudattípus: a politikai "imázs" kérdése, így mondják körülíróan; és egy "videó casting" dönt az elnökjelöltekről. Az újság a politikai, történeti tudat utolsó menedéke, s ilyen értelemben reakciós, még akkor is, s különösen akkor, amikor haladónak tünteti fel magát. Mert sem fejlett előállítási módszerekkel, sem fejlett layouttal, de még haladó szellemű munkatársak haladó szellemű cikkeivel sem lehet rajta segíteni. Az újság reakciós, mivel irat, tehát a történeti tudat terméke. Ezért a történelem utáni helyzettel szemben tehetetlen.

Az újság el fog tűnni, amint az elektromágneses adók videó- és audiószalagjai és lemezei tömegesen és olcsón (netán "ingyen") eljutnak az otthonokba, hogy ott tárolják őket audió- és videótárakban. Egyes újságok azzal kísérleteznek, hogy videószalagra rögzítve próbálnak fennmaradni. Mindenekelőtt azért, hogy a számukra még megmaradt hirdetéseket, amelyből és amelyért élnek, ne veszítsék el. De ez csak ürügy. A reklámot minden különösebb gond nélkül az elektromágneses adók is átvállalhatják. Valójában e kétségbeesett mentési kísérlet azért folyik, hogy a politikai tudatot életben tartsák az írás bukása után is. Mert a videóújságok nem depolitizálni, hanem jóval inkább átpolitizálni kívánnak. Ez értelmetlen vállalkozás. A politikai tudat alfanumerikus kódban fejezi ki magát. Szerkezetét képtelen hangra és képre átkódolni úgy, hogy közben ne veszítse el lényegét: a linearitást, a múltból a jövőbe való továbbírást.

Az újsággal a történeti tudat utolsó maradványa fog eltűnni - s vele együtt a történeti szabadság. Egy kíváncsi Mars-lakónak biztosan feltűnne, mily heves harc folyt a 19. században és a 20. század első felében a sajtószabadságért. Miért éppen az újságírói szabadság olyan fontos az ember mindenfajta feltétel nélküli egzisztenciális szabadsága és mindenfajta tevékenysége szempontjából? Mert a sajtószabadságban a politikai szabadság jut kifejezésre. A sajtószabadságot az egzisztenciális szabadság alapjának tekintik. Ez a Mars-lakó számára hamisan csenghet. Mi van akkor, kérdezheti, ha a politikai szabadság (jelentsen bármit is) az egzisztenciálist elkendőzi úgy, hogy az emberek ugyan politikailag szabadok (elsősorban az újságolvasás terén), ugyanakkor egzisztenciálisan teljesen függőek és céltalanul vegetálnak? A Mars-kérdésre adott válaszunk attól függ, hogyan viszonyulunk az újság megszűnéséhez.

Ha a politikai szabadságban általában a szabadság alapját látjuk, akkor az újság kiiktatása a kibernetikusan irányított információ-előállítás és terjesztés által meg fog bennünket döbbenteni. Ha viszont a politikai szabadságban az egzisztenciális szabadság ideológiai ködösítését látjuk, akkor az újság meghaladásakor új lehetőségek előtt állunk. Vagy az történik, hogy - amint az újság, a kritikai utolsó maradványa eltűnik - a központi irányítású adók minden felismerést, értékelést és élményt programoznak. Szabadságról ekkor nincs szó, hisz már magának a szónak sincs értelme, vagy pedig - amint az újság, a központilag szórt röpirat eltűnik - új, információ-előállító hálózatok jönnek létre. Csak ez utóbbi esetben lesz értelme egzisztenciális szabadságról beszélni.

Az újságok központilag terjesztett lapok, strukturálisan fasiszták. Csak e fasiszta struktúrán belül juthatott szóhoz a sajtószabadság (és a politikai szabadság). Az újság megszűnése már nem kérdéses. A kérdés az, hogy az újság fasiszta struktúrája átvándorol-e, netán felerősödve, az új médiumokba (jelenleg ez a helyzet), vagy pedig éppen az újság eltűnése által más, hálószerű kapcsolási tervek kerülnek előtérbe. A szabadságunk múlik ezen.